5. A siker kulcsa

Alana White

- Nem akarok még egy kifogást meghallani! Jössz és kész! - kiált be a fürdőbe Ash, szemeimet megforgatva pillantok vissza magamra a tükörből.
- Fáradt vagyok, Ash. Egész nap rohangáltunk anyával - lépek a fürdőszobaajtóba, lazán dőlök neki az ajtófélfának. Legjobb barátom teljes harci díszben fekszik az ágyamon, ahogy megpillant eddig kezében tartott telefonját mellkasára ejtve szenteli nekem minden figyelmét.
- Rendben van. Ha őszintén elmondod, hogy miért nem akarsz jönni, akkor megengedem, hogy itthon maradj - ül fel hirtelen, komoly arckifejezésén mosolyognom kell.
- Már elmondtam. Nem is egyszer - lépek el az ajtóból, vizes hajamat egy törölközővel törölgetve sétálok el az ablakhoz, aminek kipárnázott párkányának aztán neki is dőlök.
- Minden alkalommal más volt az oka annak, hogy nem akartál jönni. Én arra vagyok kíváncsi, hogy mi az igazi oka - mondja szemrebbenés nélkül. Nagyot sóhajtok. 

- Mindegyik igaz volt amit mondtam - állítom továbbra is, lazán megvonva vállaimat. Ashton nem mond semmit, egyszerűen rám néz, ami talán rosszabb is, hiszen több éve tartó barátságunk alatt igen jól kiismert, vagyis egy pillantásból megfogja tudni állapítani, hogy mi az igazság, ha eddig nem sikerült volna neki. 

- Ryan miatt nem akarsz jönni, ugye? - kérdez rá végül arra, amire úgy gondolom már azóta rá szeretne, hogy egyik nap tett ígéretem ellenére nem szeretnék elmenni a szokásos nyárköszöntő sütögetésre. 

- Mióta tartják ezt a sütögetést, én minden egyes alkalommal vele mentem Ash - sóhajtok, miközben próbálok nem elkalandozni a régi emlékek közt. Hátat fordítva az ágyon hempergő barátomnak sétálok vissza a fürdőbe, a tükör előtt bambán megállva nézek vissza magamra. Tagadni is felesleges, mennyire elszomorít az éppen aktuális téma, hisz még mindig nem sikerült teljesen elfogadnom a dolgok alakulását. Nem telik el több egy percnél, a fürdőszobaajtóban megjelenik Ash, kezeit mellkasa előtt összefonva néz rajtam végig.
- Tudod mit? Alkut ajánlok - szólal meg, mire kíváncsian kapom fel a fejem. - Ha most el jössz velem erre a sütögetésre, akkor elmegyek veled a bankettre jövőhéten.
Mély levegőt veszek, alaposan végiggondolom magamban az Ashton által felajánlott alkut. Már jó ideje rágom a fülét, hogy jöjjön el a bankettemre, de mivel az olyasmi egyáltalán nem az ő világa, eddig mindig finom visszautasítás volt a válasz. Ajkaimat összepréselem, túlságosan nagy a kísértés ahhoz, hogy azonnal nemet mondjak, így inkább szúrós pillantást lövellve legjobb barátom felé hagyom el a fürdőszobát.
- Ez nem igazság - szólalok meg végül, mikor Ash utánam lép a szobába. - Jól tudod, hogy mennyire szeretném, ha eljönnél velem - biggyesztem le ajkaimat.
- Elmegyek veled. Annyit kell tenned, hogy most összeszeded magad, és mosollyal az arcodon eljössz velem Dannyékhez a sütögetésre - mondja mosollyal az arcán, lezserül az ajtónak dőlve.

- Meggondoltam magam. Nem éri meg - nyögöm nagyjából fél óra elteltével, Ashton kocsijának anyósülésébe süppedve.
- Innen már nincs visszaút - mondja anélkül, hogy akár egy pillantást vetne rám. Ennek ellenére én látom azt a sunyi mosolyt megbújni szája sarkában, büszkeséggel tölti el, hogy ezúttal ő győzött. Akár egy négy éves, számat kissé lebiggyesztve csúszom még lejjebb az ülésben, úgy gondolom enélkül az "áldozat" nélkül is rá tudtam volna venni Asht, hogy kísérjen el, de persze megint nem gondolkodtam előre. - Nem lesz gond. Ha menni akarsz csak szólsz, és haza viszlek. Rendben?
Halvány mosollyal az arcomon fordulok a vezetőhöz, aki kedvesen pislog rám, majd miután bólintok ismét az útra kezd koncentrálni.
Ahogy egyre közelebb érünk célunkhoz - ami jelen esetben Dannyék háza - egyre több ismerős arc tűnik fel. Osztálytársak, ismerősök a suliból, akik csak egy évvel járnak alattunk, de olyanokat is ki lehet szúrni, akik már egy-két éve otthagyták iskolánkat. Mivel rajtunk kívül nem sokan érkeztek autóval közvetlen a ház előtt állunk meg, ahonnan könnyedén rálátni a ház hatalmas kertjére, ahol már elég szép tömeg gyűlt össze.
- Lana, figyelj egy kicsit - szólal meg legjobb barátom, amivel magára vonja figyelmem. - Durván egy hónap és elutazol. Most kell olyan emlékeket szerezned, amikre majd ott, az esős Londonban mosolyogva visszaemlékszel. Hidd el, hogy ez a pár hét egy pillanat alatt el fog repülni.
Amint mondandója végére ér fogait megvillogtatva mosolyog rám, mire én játékosan vállába bokszolok. Nem könnyű belátni, de ismét igaza van. Talán most még úgy tűnik, hogy van időm, de bizony az az egy hónap nagyon gyorsan el fog repülni.
Ahogy haladunk beljebb a kertben egyre több ismerős arc tűnik fel, mindenkivel összemosolygunk, Ash némelyik ismerőssel kezet fog, beszélnek pár szót.
- Ott van Adam Rollson - bök oldalba Ashton, miközben fejével a sütögető irányába biccent. Arcán az a tipikus idióta mosolya pihen, azonnal lökök rajta egyet, hogy még véletlenül se jusson eszébe belemenni ebbe a témába.
Adam Rollson Ashton osztálytársa volt a gimnáziumba. Egy tipikus focista, hatalmas kék szemekkel, és szőke hajjal, ami mindig tökéletesen áll. Azt hiszem, nem is lettem volna normális gimnazista lány, ha nem vetek szemet rá, de szerencsére az 'Oda vagyok Adam Rollsonért' korszakom hamar lezárult.
- Lana?!
A nevem hallatán azonnal hátat fordítok így szembe kerülve azzal, aki az imént a nevemet mondta. Automatikusan mérem fel a velem szemben álló lányt, szőke haja hullámosan omlik le a mellkasán, hatalmas zöld szemekkel pislog rám.
- Olive - nevetem el magam, majd egy fél perc elteltével máris az általános iskolai legjobb barátnőm karjai közt találom magam. - Ezer éve nem találkoztunk - mondom még mindig ölelésébe bújva.
- Igen, valóban annyinak tűnt - nevet fel halkan ő is. Miután ölelésünknek vége szakad és eltávolodunk újra végig pillantok Oliveon, akiből pont olyan kaliberű ember lett, amilyenre mindenki számított. Már általánosban is kirajzolódtak a gyönyörű vonalai, bár az igazat megvallva az lenne a meglepő, ha olyan genetika mellett, ami a családjának van, nem ilyen gyönyörű nő válik belőle.
- Mesélj, mi van veled? - kérdezi, miközben lassan sétálni kezd mellettem. Szó nélkül lépegetek mellette, közben azon elmélkedem, mégis mit kellene mesélnem, vajon mire számít.
- Élvezem az utolsó itthon töltött, szabad napjaimat - mondom nevetve, mégis kissé keserűen. Olive szemöldökét összeráncolja, hunyorítva pillant rám. - Jövő hónapban Londonba utazok, az egyetem miatt - teszem hozzá, hogy számára is érthetővé váljon, mi miért történik.
- Lana, ez nagyszerű - mosolyog boldogan, ami egy pillanatra bennem is megszünteti az utazással kapcsolatos félelmeimet, - kétségeimet. Félreértés ne essék, még mindig nagyon izgatott vagyok, ugyanakkor a tudat, hogy nemsokára több ezer kilométerre leszek azoktól, akik az életet jelentik számomra, némiképp félelemmel tölt el. - Milyen szak? - kérdezi, bár úgy érzem a válasz nem fogja meglepni.
- Orvosi. Kicsit féltem, hogy nem fogok bekerülni. Nagy volt a verseny.
- Akkor anyukád most biztos nagyon büszke - mondja mosollyal az arcán. Meglep, hogy emlékszik anya szakmájára, noha nem olyan könnyen felejthető az, hogy mindig anyát utánozva játszottunk doktorosat régen.
- Igen, büszke - válaszolok, szintén mosollyal az arcomon. - És mesélj, te mihez kezdesz most, hogy túl vagy az érettségin?
- Az igazat megvallva, személyes okokból elintéztük, hogy halaszthassak egy évet. Így én majd jövőre érettségizek - mondja, arcán mintha némi zavartság suhanna át, amit azonnal el is takar egy őszintének tűnő mosollyal. Halvány mosollyal az arcomon bólintok, nem tervezem, hogy belemegyek ebbe a témába, nyilvánvalóvá vált számomra, hogy Olive nem akar erről beszélni, így inkább más vizekre evezek. - És a szüleid hogy vannak? Anya mostanában gyakran megjegyezte, hogy mennyire el vagytok tűnve. Anyukáddal is több éve nem beszélt már - mesélem a szőke lánynak meglepetten, tekintettel arra, hogy szüleink milyen jóba voltak még sokkal azután is, hogy Oliveék elköltöztek. Igazából várható volt, mivel az apukája katona, így mindig sokat költözködtek. Olive csupán egy évet járt ide, és előtte is már két iskolába járta ki az első két osztályt.
- Apa, pár évvel azután, hogy elköltöztünk, meghalt. Anya azóta úgy ahogy összeszedte magát, ismerkedik, de mindketten tudjuk, hogy apa helyét senki nem veheti át - mondja szomorúan, és én máris kellemetlenül kezdem magam érezni. Sűrű bocsánatkérésekbe kezdek, de körülbelül úgy öt perc elteltével Olive halkan kuncogva nyugtat meg, hogy nem tudhattam, nem kell bocsánatot kérnem. - Inkább beszéljünk vidámabb témáról - dobja fel Olive, amivel én azonnal élek is. Határozottan bólintok, törökülésbe helyezkedem el a hintaágyon, amire idő közben helyet foglaltunk.
- Hogy-hogy Ashton Irwinnel jöttél? - bök oldalba könyökével Olive, mire halkan felnevetek. Nem újdonság, hogy az emberek azt hiszik, van bármi közünk egymáshoz Ashel, a mi esetünkben az emberek előbb gondolnak ilyesmire, mint arra, hogy olyanok vagyunk egymás számára, mint a testvérek.
- Ő rángatott ki a szobám falai közül, ahonnan már harmadik napja lett volna, hogy nem mozdultam ki - vallom be számat leheletnyit elhúzva.
- Szóval ő tölti be a hódoló szerepét? - nevet Olive, amin nekem is nevetnem kell.
- Inkább a gondoskodó nagy testvér - javítom ki mosollyal az arcomon, miközben a tőlünk nem messze ülő, éppen pár haverjával beszélgető Ashtonra pillantok.

Ashton Irwin

- Abban biztos vagyok, hogy azt a csajt sosem felejtem el - nevet fel Danny, mi pedig vele együtt nevetünk. Jó megint a gimis baráti körrel tölteni egy kis időt, bár tagadhatatlan, hogy mindnyájan sokat változtunk, és már korántsem vagyunk olyanok, mint a gimi évei alatt. Többen közülünk megkomolyodtak, mégis megnyugtató, hogy az a társaság, amihez én már a legelejétől tartoztam, ugyanolyan szórakozott és független maradt, mint volt. - Szóval Ash, örökké hálás leszek neked - paskolja meg a vállam Danny, mire én mindkét kezem felemelem. 

- Én csak bemutattam haver. A többit magadnak köszönd - nevetek. A többiek velünk nevetnek, jó újra feleleveníteni a 'múltat', már ha azt az időszakot amiről mi beszélünk lehet annak nevezni. Egyik lábamat lazán átvetve a másikon dőlök hátra a műanyag székben, napszemüvegem sötétített lencséjén keresztül vizsgálom meg a kertet már sokadszorra.
- Haver, azt hittük már nem is jössz - szólal meg hirtelen Matt, a tőlem jobbra helyet foglaló srác. Azonnal oda nézek, nem ér meglepetés, mikor Ryant pillantom meg, várható volt, hogy ezt ő sem fogja kihagyni, noha különösebb oka sem volt rá. Ryan hozzám is idejön, mosolyogva fogunk kezet, ahogy elengedi a kezem azonnal körbe pillantok, szememmel Lanat keresem. Mivel nem látom sehol némileg megnyugszom, talán sikerül úgy kivitelezni a még itt töltendő pár órát, hogy ők ne fussanak össze, bár ha reálisan gondolkodom, erre elég kevés az esély. 

- Ash, nem láttad Lanat? 

Na igen. Így meg pláne kevés az esély rá, hogy elkerüljék egymást. Mély levegőt veszek, kissé felemelkedek a székből, úgy csinálok, mintha szememmel körbevizslatva a kertet tényleg Lanat keresném. Bár, tényleg nem tudom most épp hol van, ha akarnám egy pillanat alatt ki tudnám deríteni. Az egyetlen bökkenő, hogy nem tudom, megakarom-e találni, megakarom-e óvni a Ryannel való találkozástól, vagy nem?! - Mindegy, már látom. Azért kösz - dob felém Ryan egy halvány mosolyt, és még mielőtt bármit reagálhatnék, ő már el is tűnik. Ajkaimat összepréselve ülök vissza előző helyemre, jobban végig gondolva rájövök, egyáltalán nem kell aggódnom ezen. Elég érettek már ahhoz, hogy ők ezt ketten meg tudják oldani. Így, ezt a felfedezést megtéve sokkal nyugodtabban nyúlok az asztal felé, hideg üdítőmért. 

- Beszéltetek Ryannel? - puhatolózom óvatosan, tekintettel arra, hogy Lana még nem hozta fel magától a témát, valószínűleg nem véletlenül. Az elmúlt negyed órában igen hallgatag lány ajkait elhúzza, némán lépked tovább mellettem, miközben szeme sarkából néha rám-rám pillant.
Nem kellett sokat győzködni a barátoknak, hogy hagyjam ott az autót, majd holnap érte megyek és engedjem el magam egy kicsit, ez az oka, hogy gyalogolunk hazafelé. Ez talán abból a szempontból jó, hogy így sokkal több időm van megtudni, Lana miért ilyen hallgatag, bár eddig nemigen akaródzik neki, hogy beavasson a történtekbe.
- Beszéltünk - bólint végül, ezzel még kíváncsibbá téve engem. Csöndben várok, bízva abban, hogy legalább azért nem kell neki könyörögni, hogy azt elmondja, mégis miről esett szó köztük, habár tippem az van.
- Lana, kérlek. Ne keljen mindent fogóval kihúzni belőled - adom ki magamból, mire legjobb barátomból egy sóhajt váltok ki.
- Nem változott meg a döntése, amit már közölt velem pár napja - böki ki halkan, szomorúságtól csöpögő hangon.
- Akkor mit szeretett volna? - kérdezem kíváncsian, tekintettel arra, hogy Ryan igen izgatottnak tűnt, mikor Lanat kereste. Na meg, ha nem másított a döntésén, mi értelme volt tovább feszegetni ezt a témát?
- Bocsánatot kérni, amiért nem marad mellett, és nem támogat - nevet fel Lana kínjában, fejét alig észrevehetően nemlegesen megrázza. Számat leheletnyit elhúzom válaszát hallva, egyik kezemet könnyedén átdobva a vállán húzom magamhoz közelebb, ami ellen ő nem is ellenkezik. Simogatom, próbálom megnyugtatni, de tudom, hogy attól, mert nem dühöng és sír, még fáj neki ez az egész. Talán jobban, mint én azt el tudom képzelni.
Az út hátralevő részét szótlanul tesszük meg, annak ellenére, hogy én közelebb lakom, természetesen hazakísérem Lanat, nem akarom, hogy ilyenkor már egyedül mászkáljon.
- Kösz, hogy hazakísértél - fordul felém, mikor megállunk házukkal szemben. Halványan rám mosolyog, mivel azonban pontosan tudom, hogy ez nem őszinte mosoly, keze után nyúlok.
- Várj, gyere egy kicsit - mondom, miközben leülök a járdaszegélyre, majd kezénél fogva őt is magammal húzom. Bár Lana nem szólal meg, arcára van írva a hatalmas kérdőjel, mondván miért nem hagyom végre elbújni a világ elől. Valószínűleg azt gondolja, ha tényleg annyira ismerem, akkor miért nem veszem már észre, hogy egyedül akar lenni, de erre a fel nem tett kérdésre a válaszom annyi, hogy tudom mi kell neki. Rosszabb lenne, ha egyedül maradna.
- Tudod - kezdek bele monológomba, aminek az igazat megvallva még én se tudom mi lesz a vége - Én még soha nem voltam szerelmes. Éppen ezért elképzelni nem tudom, hogy min mész át most. De Lana, gyerekkorom óta ismerlek, úgyhogy bátran és a leghatározottabban kijelenthetem, hogy nagyon erős vagy. Bevallom, az elején féltem, hogy mi lesz veled több ezer kilométerre innen, egy olyan városban, ahol senkit és semmit nem ismersz. Mostanra viszont ez teljesen elmúlt. Tudod, hogy miért? - teszem fel a költői kérdést, amire meg is kapom a nemleges bólintást válaszként. - Mert rájöttem, hogy rólad van szó. Te nem akármilyen ember vagy. Bárhol, és bármilyen körülmények között megtalálod a helyed, és most nézhetsz hülyének, de talán jobb is, hogy ennek az egésznek egyedül ugrasz neki. Nincs ami visszatartson, ami az utadba álljon. Magadat helyezheted előtérbe, ami azért fontos, mert az a siker kulcsa.
Az igazat megvallva, visszagondolva mindarra amit mondtam, szívem szerint homlokon csapnám magam. Mindent összehordtam, bele sem gondolva, hogy ebből a megszeppenve rám pislogó lány mit vonhat le. Látom rajta, hogy nem vette rossz néven amit mondtam, de elég kétségbeejtő, hogy nem látom rajta, mi a véleménye erről az egészről. Örülnék, ha pozitívan tudnék hatni rá, bár az igazság az, hogy erre kevés esélyt látok.
- Tudod mit? Igazad lehet - szólal meg végül, több percnyi őrjítő csendet követően. Arcomon mosoly terül el, ismét ölelésre húzom legjobb barátomat, aki magát megadva dől vállamra. - Ash - szólal meg halkan, mire hümmögök egyet - Köszönöm, hogy itt vagy nekem - mondja a fejét még mindig vállamon pihentető lány. Mosolyra húzom a szám, kicsit szorosabban húzom magamhoz.

Akár egy tolvaj, olyan halkan nyitom ki a bejárati ajtót, hogy még véletlenül se keltsek fel senkit, a már teljesen sötétbe boruló házban. Ahogy az ajtó kitárul előttem és belépek, meglepő felfedezést teszek, az előszobát tompa fény tölti be, ami arra utal, hogy valakit még ébren fogok találni.
- Szia anya - lépek be a konyhába, ahol szülőmet találom, aki épp egy konyharuhába törli kezét.
- Szia drágám. Hogy-hogy ilyen korán? - érdeklődik, mire lazán megvonom a vállam, és a falra szerelt órára pillantok. Tényleg nincs olyan késő, mint azt hittem, még csak éjfél lesz pár perc múlva.
- Hogy-hogy még fent? - kíváncsiskodom én is, mivel anya ilyenkor már rég aludni szokott, hogy reggel gond nélkül tudjon munkába menni.
- Holnap megbeszélés lesz, úgyhogy nem tudom mikor jövök. Előkészítettem a holnap ebédnek valót, a hús a hűtőben bepácolva, csak meg kell sütnötök - mondja, csípőjét lazán a konyhapultnak döntve.
- Rendben, meglesz - mosolygok, és már lépek is oda hozzá, hogy elköszönjek tőle, és elvonuljak. Szó sincs róla, hogy nem szeretem a társaságát, egyszerűen most jön ki rajtam a mai koránkelés, és a durván négy órás próba a srácokkal.
- Találtam pár régi fotóalbumot, ahogy pakolásztam ma. Az asztalodra tettem őket, gondoltam megnéznéd - szól utánam anya, mikor már épp elhagynám a helyiséget.
- Rendben, kösz - mosolygok vissza, majd még intek egyet, és miután ő is elköszön, az emeletre indulok.
A szobába felérve azonnal megpillantom az asztalra helyezett albumokat, így egyiket a kezembe véve dőlök el végre az ágyba, ami igazán nagyon megkönnyebbülés. Kíváncsian lapozom fel, nem tudom ebben milyen képeket fogok találni, ám már az első oldal elárulja, hogy életem talán legkínosabb képei lapulnak meg itt. Még gyerekkori képek,  olyan is van, amin még pelenkás vagyok. Az egész album ilyen képekkel van tele, sokon igen kellemetlen pozícióba vártam, hogy megszülessen rólam a sztárfotó. A következő albumnak már az első oldala is jobbat sejtet, életem első dobszerkójával vagyok rajta, fülig érő mosollyal, a dobverőket a kezemben tartva. Halkan felnevetek, mikor lapozva egyet egy olyan képet pillantok meg, amin én, és egy copfos kislány állunk. Azonnal megismerem, mosolyogva pillantok a még kisiskolás Lanara, akinek épp akkor mikor ez a kép készült hiányzott az első két foga. Ennek ellenére felhőtlen boldogság süt az arcáról, ahogy egyre többet nézem a képet az is eszembe jut, mikor készült. Az első 'közös' nyarunk Lanaval.
Az albumot a hasamra ejtem, bambán pillantok a velem szemben lévő falra, amin szintén rengeteg közös kép pihen. Mondhatom neki, hogy bízok benne és tudom, hogy nem lesz semmi probléma Londonban tartózkodása során, de a helyzet az, hogy mióta tudom, hogy egyetemre megy, talán most van az első alkalom, hogy felmerül bennem a kérdés; mi lesz velem nélküle?

________________________________________

Sziasztok, ismét! ♥ 

Február 6. Ez az a nap, ami után egyáltalán nem hallhattatok rólam. Tudom, hogy ide a bocsánatkérés már édes kevés, még úgy is, hogy az teljes szívből jön, sajnálatos módon azonban mégsem tudok többel szolgálni. Elkezdhetnék magyarázkodni, de elfogadható magyarázat sincs arra, miért nem adtam magamról semmi életjelet, több hónapon keresztül. Nem tudom, ezek után hogy viszonyultok hozzám, és a történethez egyaránt, mindenesetre én nagyon bizakodom, hogy még akad, aki kíváncsi ránk. 

Az elmúlt pár hónapban igen sok dolog történt, többek közt lezárult egy Közvélemény kutatás, ami a következő történetem lehetséges férfi főszereplőit foglalta magába. Gondolom most felmerül bennetek a kérdés, hogy hová gondolkozom ennyire előre, amikor még egy bloggal sem bírok el rendesen?! Na, látjátok ez az a kérdés, amire még én magam sem tudom a választ... 

Mindenesetre a szavazás lezárult, kiválasztottátok, hogy kiről olvasnátok legszívesebben, így én egyértelműen ő hozzá igazítom innentől a dolgokat, a már tervezett bloghoz. 

Most még azonban Amnesia van, úgyhogy jöjjünk ismét lendületbe! A részt most több okból kifolyólag kellett hét közben kiraknom, ami annyit tesz, hogy a hétvégén nem lesz új rész, hanem következő hétvégén, ami a július 10. - ei hétvége. 

Nagyon köszönöm a megértéseteket, továbbra is várom a visszajelzéseket, a kommenteket, mindent! Köszönök mindent! További szép nyarat! 

Ölel, Lettischa