Ashton Irwin
Álmosan, szememet dörzsölve ülök fel az ágyamban, a hasamon felejtett fényképalbum azonnal az ágyra esik. Nagyot nyújtózok, miközben kikelve az ágyból az ablakhoz sétálok, s egy könnyed mozdulattal elhúzom a sötétítő függönyöket. Szemeim előbb elkerekednek, majd szemöldökömet ráncolva bámulok ki az ablakon, a kinti látvány minden bizonnyal meglep. A várt napsütésnek nyoma sincs, felváltották a szürke felhők és az ablakon elszórtan pihenő kósza esőcseppek. Erre felénk igen ritka az ehhez hasonló idő, azonban ha beborul, akkor ott igen komoly esőzésekre és szélre lehet számítani. Nagyot sóhajtok, az időjárás a hangulatomra is rányomja a bélyeget, így kissé elkenődve nyitom ki résnyire az ablakot, majd hagyom ott a szobát, hogy a konyhába sétálhassak.
- Jó reggelt - köszönök rekedtes hangon, mikor a konyhába beérve megpillantom a család többi tagját. Anya a tűzhelynél áll, Harry és Lauren az asztalnál ülnek.
- Jó reggelt, drágám - köszön anya egy pillanatra felém fordulva. Kedves mosolyt ereszt meg felém, amit erőmből kitelve viszonozok is, majd leülök az öcsém mellé, aki cselesen próbálja kifigyelni, hogy Lauren mit pötyög a telefonján. - Mi a program mára? - kérdezi anya, mikor az asztalhoz lépve lerakja az asztalra a palacsintát.
- A próba a srácokkal fix, de nem tudom, hogy a továbbiakban milyen idő lesz - húzom el a szám, miközben egy palacsintát teszek a tányéromra. A palacsintára Harry és Lauren is azonnal lecsap, anya mosolyogva ül le az utolsó szabad helyre az asztalnál, ő is tányérjára rak egy palacsintát, majd miután megkeni lekvárral enni kezd.
- Lauren és Harry mennek apához a hétvégére. Te is mész?
- Most kihagyom - válaszolok hadarva, miközben felállva az asztaltól a hűtőhöz sétálok, hogy elővehessem a narancslevet. Nem ülök vissza azonnal az asztalhoz, a konyhapultnak dőlve töltök magamnak, majd figyelem, ahogy anya is feláll az asztaltól, és lassan mellém sétál.
- Ashton. Múlthéten is ezt mondtad - közli velem anya a tényeket, amiket tagadni is felesleges. Pontosan tudom, hogy már lassan egy hónapja találok mindig valami kifogást arra, hogy miért nem megyek, de akármennyire szeretnék tenni ez ellen, nem megy. Mostanában apával nem jövünk ki olyan jól, mint régen. Nem kimondottan tetszik neki, hogy a zenélést választottam célul, és ezt minden adandó alkalommal az orrom alá dörgöli.
- Dolgozol ma? - terelem el más irányba a beszélgetést, amire szülőm első körben csak egy halk sóhajjal reagál.
- Igen, de előtte elviszem Harryt karatéra - válaszol anya, miközben kávéja utolsó kortyát felhörpinti. Röpke pár perc alatt lemegy a reggeli, ezután Harry az asztaltól felpattanva rohan a szobájába, gondolom, hogy összepakolja a cuccát. Lauren pedig elmormol valami köszönöm féleséget az orra alatt, majd telefonjával a kezében megcélozza a nappalit.
- Drágám. Megtennéd, hogy ha nagyon ramaty az idő, akkor elmész az öcsédért, mikor vége a karatének? - szól még vissza az ajtóból anya.
- Persze - válaszolok azonnal, majd megvárom, míg anya miután még rám mosolyog, követve az öcsémet elhagyja a házat, és én is készülődni kezdek.
- Ez így nem megy - fakad ki Luke, mikor már harmadszor állunk neki ugyanazt a szólamot játszani, de a szél egyfolytában bezavar. Bár, az eső még nem esik, az időjárás az elmúlt egy órában semmit nem változott. Sőt, talán még rosszabb is lett. A szél erősen fúj, ezzel zörgetve az ablakot és a garázsajtót egyaránt. Az eget sötét felhők fedik, az emberben olyan érzést keltve, hogy vagy hajnali négy óra van, vagy este kilenc.
A dobverőkkel játszok, Luke orrnyergét fogja, valószínűleg épp azon gondolkodik, hogy milyen megoldást találhatna a kialakult helyzetre. Mikey a gitárján ügyköd valamit, Cal pedig örömmel parodizálja Lukeot, amin én jókat röhögök, persze csak halkan.
- Talán az lenne a legjobb, ha most hagynánk ezt az egészet. Aztán majd holnap bepótoljuk - veti fel Mikey, kissé talán félve attól, hogy Luke hogy fog erre reagálni. Mindenki tudja, hogy négyünk közül Luke veszi a legszigorúbban az egészet. Azt nem mondhatom, hogy a legkomolyabban, mert egytől-egyig mindegyikünk komolyan gondolja a zenélést, de Luke tanári szigorral kezeli az egészet.
- Nem nagyon van más választásunk - sóhajt végül a banda legfiatalabb tagja, ami elsőre talán nem csak engem, hanem Calt és Mikeyt és meglepi.
- És akkor most? - teszi fel a következő kérdést Mikey, mire mind kérdőn pillantunk a másikra.
- Fifa? - dobja fel az ötletet Cal, amire azonnal rábólintunk.
- Lana mikor utazik? - érdeklődik Cal, látszólag kedvesen. Én azonban átlátok a trükkön. Teljesen biztos vagyok benne, hogy a kérdés nagyrészt inkább azért lett feltéve, hogy így elterelje a figyelmem a falra szerelt tévé hatalmas képernyőjéről.
- Következő hónapban - hadarom, majd egy gyors csellel visszaszerzem az előbb tőlem elkobzott labdát.
- Nem fog hiányozni? - csatlakozik Luke is. A játékot egy gombnyomással megállítom, egy halk sóhaj megejtése közben dőlök hátra a kanapén.
- De, nagyon - vallom be őszintén, mindegyik fiúra vetve egy pillantást. Egyikük se mond semmit, talán nem tudják mit kellene mondani.
- Hogy vagytok ti még mindig barátok?
Mikey kérdését hallva szemöldökömet összeráncolom, azt hiszem nem csak én, de rajtam kívül Cal és Luke is értetlenül áll az imént feltett kérdéssel szemben.
- Úgy értem - kezd magyarázkodni Mikey - alsós korotok óta ismeritek egymást, és köztudott, hogy fiú és lány között nincs barátság - mondja, mintha az, amit mond, mindenkinek teljesen egyértelmű kellene, hogy legyen.
- Tévedsz. Ez nem igaz - szólalok fel azonnal - Igenis van barátság lány és fiú között. Közvetlen előtted van az élő példa - mutatok hüvelykujjammal magam felé, mire Mikey szemöldöke az egekbe szökik.
- Őszintén. Soha nem gondoltál rá, hogy Lana több lehetne neked, mint egy nagyon jó barát?
- Amikor legutóbb ilyen felmerült bennem, hatodikos voltam, és akkor is körülbelül két napig tartott - mesélem el tömören a sztorit, mikor meggyőződésem volt, hogy nekem egyszer Alana White lesz a feleségem. Akkor azt hittem, ez igaz szerelem, de aztán jött egy új lány az osztályba, és rögtön rájöttem, hogy tévedtem. Lanat a húgomként szerettem, már akkor is.
- Előbb, vagy utóbb, de az egyik fél mindig többet kezd érezni a másik iránt - mosolyog pimaszul Mikey.
- A mi esetünkben ez másképp lesz - nyomatékosítom benne, miközben csörgő telefonom felé indulok, ami a komódon pihen.
- Lana mikor utazik? - érdeklődik Cal, látszólag kedvesen. Én azonban átlátok a trükkön. Teljesen biztos vagyok benne, hogy a kérdés nagyrészt inkább azért lett feltéve, hogy így elterelje a figyelmem a falra szerelt tévé hatalmas képernyőjéről.
- Következő hónapban - hadarom, majd egy gyors csellel visszaszerzem az előbb tőlem elkobzott labdát.
- Nem fog hiányozni? - csatlakozik Luke is. A játékot egy gombnyomással megállítom, egy halk sóhaj megejtése közben dőlök hátra a kanapén.
- De, nagyon - vallom be őszintén, mindegyik fiúra vetve egy pillantást. Egyikük se mond semmit, talán nem tudják mit kellene mondani.
- Hogy vagytok ti még mindig barátok?
Mikey kérdését hallva szemöldökömet összeráncolom, azt hiszem nem csak én, de rajtam kívül Cal és Luke is értetlenül áll az imént feltett kérdéssel szemben.
- Úgy értem - kezd magyarázkodni Mikey - alsós korotok óta ismeritek egymást, és köztudott, hogy fiú és lány között nincs barátság - mondja, mintha az, amit mond, mindenkinek teljesen egyértelmű kellene, hogy legyen.
- Tévedsz. Ez nem igaz - szólalok fel azonnal - Igenis van barátság lány és fiú között. Közvetlen előtted van az élő példa - mutatok hüvelykujjammal magam felé, mire Mikey szemöldöke az egekbe szökik.
- Őszintén. Soha nem gondoltál rá, hogy Lana több lehetne neked, mint egy nagyon jó barát?
- Amikor legutóbb ilyen felmerült bennem, hatodikos voltam, és akkor is körülbelül két napig tartott - mesélem el tömören a sztorit, mikor meggyőződésem volt, hogy nekem egyszer Alana White lesz a feleségem. Akkor azt hittem, ez igaz szerelem, de aztán jött egy új lány az osztályba, és rögtön rájöttem, hogy tévedtem. Lanat a húgomként szerettem, már akkor is.
- Előbb, vagy utóbb, de az egyik fél mindig többet kezd érezni a másik iránt - mosolyog pimaszul Mikey.
- A mi esetünkben ez másképp lesz - nyomatékosítom benne, miközben csörgő telefonom felé indulok, ami a komódon pihen.
Alana White
- Bejöhetek? - dugja be szobám ajtaján anya a fejét. Némán biccentek, majd tekintetemet ismét az udvarra viszem, az ott pihenő hatalmas tölgyfa megadóan hajlik meg a széllökéseknek.
- Apa nem sokára itt lesz - mondja anya, miközben ujjait tördelve leül az ágyam szélére. Ahogy rá pillantok, azonnal eszembe jut, mennyire büszke vagyok rá, és mennyire csodálom, amiért ilyen erős maradt végig. A helyében nem bírtam volna így végig csinálni, minden elismerésem az övé. Akármi történt, mindig ránk tudott mosolyogni, tudta azt mondani, hogy minden rendben lesz, és nem volt alkalom, hogy ne lett volna mellettünk.
- Elengedted Adamet? - érdeklődök öcsém felől, aki minden tőle telhetőt bevetett, hogy ne keljen ma délután itthon lennie. Még egy szervezett kerékpár túrára is feliratkozott, hátha arra anya elengedi, és ezzel sikerül kibújnia a találka alól.
- El - sóhajt - Nem fogom ráerőltetni a dolgokat. Ha Adam úgy érzi, hogy szeretne találkozni apátokkal, akkor majd szól. Ha erőszakoskodok, csak rontok a helyzeten - látja be anya, hullámos fürtjei arca köré hullnak, ahogy lepillant ölébe ejtett kezeire.
- Meg fog barátkozni a helyzettel - mondom, hátha ezzel kicsit biztathatom az ágyon ülő szülőmet, akit szemmel láthatóan megvisel a mostani helyzet.
- Előbb vagy utóbb, biztosan - mosolyog rám anya, majd térdeire támaszkodva nyomja fel magát az ágyról, és indul el a szobaajtó felé. Az ajtóból még rám mosolyog, majd behúzva maga mögött az ajtót távozik, résnyire nyitva hagyva azt.
Alig fél perce vagyok egyedül, telefonom halk csörgése máris betölti a csendes szobát. Az ablakból kiszállva sétálok el az ágyig, a készüléket levéve a töltőről emelem a fülemhez.
- Már kezdtem azt hinni, hogy elraboltak hazafelé menet - poénkodok, mikor mosollyal az arcomon fogadom a hívást, és visszaülök az ablakba.
- Nincs akkora szerencséd - nevet fel Ash, a háttérzajból ítélve vezetés közben hívott.
- Minden rendben? - kérdezem komolyabban, miután halkan én is felnevetek válaszán.
- Harry, elég! - szól Ashton, amiből arra engedek következtetni, hogy öccsével van valahol - Persze, csak gondoltam rád csörgök. Tudom, hogy apukád ma megy hozzátok - válaszol kérdésemre.
- Még nem jött. Tudod milyen.. Lehet, hogy nem is fog megjelenni - mondom, miközben bambán piszkálom fehér függönyömet.
- Rég nem látott titeket. Egy ilyen alkalmat biztos, hogy nem fog elszalasztani - mondja Ashton, amivel kissé megnyugtat. Igaza van, hisz attól, hogy anya és apa közt nem úgy alakultak a dolgok, ahogyan azt bárki tervezte, attól apa még ugyanannyira szeret minket, mint ezelőtt.
- Lana, itt van apa - lép be a szobába hirtelen Zack, arcán szemet szúró közömbösséggel. Bólintok, mire ő el is hagyja a szobát, az ajtót nyitva hagyja maga után.
- El kell köszönnöm - hadarom - Hívhatlak ma még? - érdeklődöm izgatottan, amire egy halk nevetés után érkezik is a válasz.
- Persze. Bármi van hívj nyugodtan - mondja Ashton, és már bontjuk is a vonalat. Izgatottan pattanok fel az ablakból, telefonomat a párkányon lévő párnára dobom. Tenyerem izzad, így gyorsan a nadrágomba törlöm, majd azonnal elhagyom a szobát és a földszint felé indulok. A lépcső tetején még megállok egy pillanatra, nagy levegőt veszek, majd - hogy ne legyen időm gondolkodni - azonnal lerohanok a lépcsőn.
- Lana - hallom meg az ismerős férfihangot, ami azonnal megmelengeti a szívem. Az eddig bennem lappangó harag, megbántottság, és hiányérzet azonnal eltűnik, rohanva vetem magam a nappali közepén álló férfi karjaiba, aki hangosan nevetve viszonozza ölelésem. Elmondhatatlan érzés újra érezni az ölelését, az illatát, a puszta jelenlétét.
- Először is - tol el magától apa, épp csak annyira, hogy a szemembe tudjon nézni - Hadd gratuláljak, drágám. Mindig is tudtam, hogy sikerülni fog - célozgat apa az egyetemre, amivel szégyenlős mosolyt varázsol az arcomra.
- Köszönöm. De nélkületek nem sikerült volna - mondom, miközben felváltva pillantok anyára és apára, akik mindketten visszamosolyognak rám.
Az elmúlt egy óra, mióta apa itt van, meglepően kellemesen telt el. Egyszer sem került sor kínos csendre, esetleg csipkelődésre. Bár, az Anya és Apa közti feszültség tagadhatatlan, efelett próbáltunk mind szemet hunyni, és úgy tenni, mintha észre se vennénk.
- Mielőtt te és Zack elutaztok, eljöhetnék hozzám. Adamnak tetszene ott. Sokat lehetne biciklizni, és Emilie is örülne nektek - mondja apa lelkesen, ami egészen az utolsó pár szóig minket is megmosolyogtat. Azonnal anyára pillantok, tekintetünk találkozik, még mielőtt anya felállna, és valami béna ürügyre hivatkozva elhagyná a nappalit.
- Ki az az Emilie? - kérdez rá végül Zack arra, ami az én oldalamat is böki, amit remélem csak félreértek.
- Emilie, a nő, akivel élek - mondja apa pár perc némaság után. A mellkasom hevesen kezd hullámozni, szemeimet szúrni kezdik a könnyek.
- Tessék? - kérdezek vissza bambán, miközben azon elmélkedek, miért én vagyok az egyetlen aki ezen fenn van akadva.
- Lana, drágám. Nyugodj meg - próbál csitítgatni anya, akinek visszajövetele fel sem tűnt.
- Nem! - pattanok fel eddigi helyemről - Hogy vagy képes máris valaki mással összeköltözni? Ilyen könnyen magad mögött tudsz hagyni? - kérdezem magamból kikelve.
- Lana! Elég legyen! Ami történt, megtörtént. Anyád is tovább fog lépni, ahogy én is megtettem. Ettől függetlenül ugyanúgy szeretlek mindhármótokat, és anyátok is fontos marad számomra. Az élet ilyen, Alana - magyarázza apa, teljesen higgadtan, ami talán még jobban bosszant, mintha ő is felemelné a hangját. A könnyek lassan szántják fel az arcomat, és mivel mindig is utáltam, ha sírni látnak, hamar úgy döntök, hogy nem maradok itt sokáig.
- Kicsim, hová mész? - szalad utánam anya, mikor a többiek észbe kapnak, és rájönnek, hogy elsődleges célom, hogy elhagyhassam a házat.
- El - kiáltok vissza, bár azonnal meg is bánom, hiszen nem anyával kellene így viselkednem. Ennek ellenére még csak vissza sem pillantok, lábaimat szaporán szedve szaladok el messze a háztól. Az erős, mégis kellemes szél hajamba belekapva repteti meg tincseimet, a kipotyogott könnyek szépen lassan száradnak fel. Egy kerítésnek nekidőlve állok meg pihenni, telefonomat könnyedén kapom elő nadrágom hátsózsebéből, hogy a hívólistán leggyakrabban szereplő számot tárcsázhassam.
- Jó látni, hogy azért én is hiányzom neked - mondja Ashton, mikor az első két csöngés után, már fel is veszi a telefont.
- Rá érsz most? - kérdezem, kivételesen kikerülve a frappáns válaszadást kijelentésére. Legjobb barátomnak úgy érzem több sem kell, szinte látom magam előtt, ahogy arca megkomolyodik.
- Persze. Hol vagy? - kérdezi, és a háttérzajból ítélve már rohan is le a lépcsőn.
- A régi sulinknál - mondom, mikor körbenézve rájövök, hogy lábaim egyenesen ahhoz az általános iskolához hoztak, ahová mindketten jártunk.
- Öt perc és ott vagyok - érkezik a válasz, és a vonal azonnal kisípol. A telefont visszateszem a zsebembe, ajkaimat összepréselve nézek be a kerítésen, és mivel most egy őrt sem látok, halványan elmosolyodok. Lassan kocogva közelítem meg a helyet, ahol tudom, hogy könnyedén be lehet mászni az iskola udvarába, ezt pedig hamarosan meg is teszem. Nagy puffanással érkezem le, kezeimet mellkasom előtt összefonva sétálok el az udvaron pihenő játszótérig. A hintában foglalok helyet, szemeimet lehunyva élvezem a már-már hűvös idő kellemes simogatását a bőrömön.
- Ugye tudod, hogy bármikor elkaphatnak? - hallok meg egy ismerős hangot, amit hallva elmosolyodok. Ki se kell nyitnom a szememet, hogy tudjam, Ashton is helyet foglalt a mellettem lévő hintában.
- Ha emlékeim nem csalnak, te voltál az, aki legelőször behozott ide, úgy, hogy nem szabadott volna - világosítom fel, noha teljesen biztos vagyok benne, hogy ő is emlékszik az ominózus estére.
- Igaz - neveti el magát, miközben egy percre sem szakítja el rólam a tekintetét. Ahogy végig nézek rajta, ismét eszembe jut, milyen volt, mikor először láttam. A stílusa már akkor sem volt szokványos, sokkal érettebb volt a korosztályánál, és már akkor is a mostani stílusához hasonlót képviselt.
- Mi az? - kérdezi, mikor feltűnik neki, hogy percek óta őt bámulom. Zavartan rázom meg a fejem, ajkaimon halk nevetés szalad ki.
- Semmi, csak elgondolkodtam azon, mennyit változtunk azóta, hogy ismerjük egymást - válaszolok őszintén.
- Te ugyanolyan okostojás maradtál. Nőni sem nőttél sokat - állapítja meg, az arckifejezéséből látom, hogy csak ugratni akar.
- Hé - nevetek fel, lábammal lökök egyet a hintán, amiben ül.
- Volt itt apukád? - kezd el finoman érdeklődni a mellettem ülő. Ajkaimat összepréselve bólintok, bár sejtésem szerint pontosan tudja a választ, különben nem hívtam volna ide ilyen sürgősen.
- Huszonegy évet éltek együtt anyával - mély levegőt veszek - és ő kevesebb, mint egy év alatt teljesen elbútorozott, és összeköltözött egy másik nővel - motyogom. Szemeimet összeszorítom, magam sem tudom, miért ütött szíven ez az egész, talán titkon még bíztam benne, hogy ők ketten, még egymásra találnak. Soha nem láttam még két olyan embert, akik annyira szerették volna egymást, mint ők. Anya mindig azt mondta, hogy olyan szerelmet akar, amilyen a Nagyiéké, és kívülről ez úgy tűnt, megadatott neki.
- Tudom, hogy nem tudod, mit mondj - nevetek fel halkan, mindenféle neheztelés nélkül Ashton felé. - Nem hibáztatlak. Én sem tudnék mit mondani, ha te mesélnél nekem ilyet - vallom be, miközben Ashre pillantok.
- Tudom, hogy bánt, hogy apukád ilyen hamar tovább lépett. De nem bánkódhat örökké az miatt, ahogy a dolgai alakultak anyukáddal - mondja halkan, hangjából kihallom, hogy fél attól, hogy fogok reagálni.
- Igen, tudom, de..
- Hé! Ti! Ide tilos bejönni! - szakít félbe egy mély, ismeretlen hang. Szemeim kikerekednek, a következő pillanatban már azon kapom magam, hogy Ashton a kezemnél fogva húz a kerítés felé, ahol bemásztunk.
- Menj! - mondja, majd miután én kimásztam, ő is azonnal utánam jön. Hangosan nevetve dőlök a kerítésnek, ám úgy tűnik a biztonsági őr nem elégszik meg azzal, hogy eljöttünk, alaposan megakar nézni magának.
- Gyerünk! - kiáltja Ashton, csuklómnál fogva kezd el húzni, lábainkat szaporán szedve kezdünk el szaladni.
- Álljatok meg! - kiáltja az őr, aki meglepően gyorsan fut utánunk. Egyikünk sem tudja abbahagyni a nevetést, folyton hátranézve figyelem, hogy még a nyomunkban van-e, de úgy tűnik egy roppant kitartó biztonsági őrt fogtunk ki.
- Ide, gyere! - ránt be két üzlet közti résnyi sikátorba Ash, mikor befordulva a sarkon kapunk pár percet, mikor az őr nem láthat minket. Zihálok, a szűk helynek köszönhetően nehezen lélegzünk mindketten, hiszen mellkasunk összeér.
- Na megálljatok csak - motyogja az őr, miközben elszalad mellettünk. Megkönnyebbülten sóhajtok fel, egy halk nevetés szökik ki ajkaimon.
- Ez meleg volt - suttogom, Ash fejét hátrahajtva mosolyog.
- Ígérd meg, - néz rám, kezével kisimít pár tincset az arcomból, amit fülem mögé tűr - hogy nem sírsz többet ilyen miatt - mondja, gyönyörű zöld szemeivel arcomat pásztázza. Akaratom ellenére akad meg a figyelmem férfias vonásain, fel sem tűnt, hogy ennyit változott. Az én fejemben, még mindig akként a kisfiúként van jelen, aki akkor volt, mikor megismertem.
- Megígérem - motyogom, még mindig őt bámulva. Megrázom magam, mikor észbe kapok, nem bámulhatom így. Nem nézhetek rá így.
- Na, menjünk - mosolyog rám, kicsit mocorog, hogy ki tudjon mászni a szűk sikátorból, majd kezét nyújtja felém, hogy segítsen.
- Tudod, félek egy kicsit - szólalok meg pár perccel azután, hogy kimászva a sikátorból újra egymás mellett sétálunk Ashel.
- Mitől? - néz rám meglepetten, kezeit lezserül nadrágja zsebébe dugja.
- London mindenben más. Mi lesz ott velem? - mondom őszintém aggódásom okát, mire legjobb barátom halványan elmosolyodik.
- Talpraesett lány vagy, megfogod találni a helyed - mondja határozottan, amivel bár nem maximálisan, de egy kicsit engem is megnyugtat. Töröm a fejem, erre mégis mit mondhatnék, ám mielőtt alkalmam nyílna válaszolni, az eső egy pillanat alatt ered el, hirtelen kapom azon magam, hogy Ashton a kezemet fogva húz maga után.
- Az ilyet ki kell használni - mondja, miközben már a sokadig lehetséges menedék mellett rohan el. Nevetve futok utána, na nem mintha lenne választásom, ujjai erősen tekerednek csuklóm köré.
- Baj van? - fordul felém kissé ijedten, pár tincs vizesen hullik az arcába, az esőfüggönynek hála rosszabbul látom az arcát.
- Ash, ígérj meg nekem valamit - mondom a rohanástól remegő hangon, mire bólint - Ígérd meg, hogy a mi barátságunkat nem fogja megrontani a külön töltött idő, és a több ezer kilométer távolság.
Ashton elmosolyodik, leheletnyit erősebben szorítja meg a kezem, mint eddig.
- Ígérem.
- Apa nem sokára itt lesz - mondja anya, miközben ujjait tördelve leül az ágyam szélére. Ahogy rá pillantok, azonnal eszembe jut, mennyire büszke vagyok rá, és mennyire csodálom, amiért ilyen erős maradt végig. A helyében nem bírtam volna így végig csinálni, minden elismerésem az övé. Akármi történt, mindig ránk tudott mosolyogni, tudta azt mondani, hogy minden rendben lesz, és nem volt alkalom, hogy ne lett volna mellettünk.
- Elengedted Adamet? - érdeklődök öcsém felől, aki minden tőle telhetőt bevetett, hogy ne keljen ma délután itthon lennie. Még egy szervezett kerékpár túrára is feliratkozott, hátha arra anya elengedi, és ezzel sikerül kibújnia a találka alól.
- El - sóhajt - Nem fogom ráerőltetni a dolgokat. Ha Adam úgy érzi, hogy szeretne találkozni apátokkal, akkor majd szól. Ha erőszakoskodok, csak rontok a helyzeten - látja be anya, hullámos fürtjei arca köré hullnak, ahogy lepillant ölébe ejtett kezeire.
- Meg fog barátkozni a helyzettel - mondom, hátha ezzel kicsit biztathatom az ágyon ülő szülőmet, akit szemmel láthatóan megvisel a mostani helyzet.
- Előbb vagy utóbb, biztosan - mosolyog rám anya, majd térdeire támaszkodva nyomja fel magát az ágyról, és indul el a szobaajtó felé. Az ajtóból még rám mosolyog, majd behúzva maga mögött az ajtót távozik, résnyire nyitva hagyva azt.
Alig fél perce vagyok egyedül, telefonom halk csörgése máris betölti a csendes szobát. Az ablakból kiszállva sétálok el az ágyig, a készüléket levéve a töltőről emelem a fülemhez.
- Már kezdtem azt hinni, hogy elraboltak hazafelé menet - poénkodok, mikor mosollyal az arcomon fogadom a hívást, és visszaülök az ablakba.
- Nincs akkora szerencséd - nevet fel Ash, a háttérzajból ítélve vezetés közben hívott.
- Minden rendben? - kérdezem komolyabban, miután halkan én is felnevetek válaszán.
- Harry, elég! - szól Ashton, amiből arra engedek következtetni, hogy öccsével van valahol - Persze, csak gondoltam rád csörgök. Tudom, hogy apukád ma megy hozzátok - válaszol kérdésemre.
- Még nem jött. Tudod milyen.. Lehet, hogy nem is fog megjelenni - mondom, miközben bambán piszkálom fehér függönyömet.
- Rég nem látott titeket. Egy ilyen alkalmat biztos, hogy nem fog elszalasztani - mondja Ashton, amivel kissé megnyugtat. Igaza van, hisz attól, hogy anya és apa közt nem úgy alakultak a dolgok, ahogyan azt bárki tervezte, attól apa még ugyanannyira szeret minket, mint ezelőtt.
- Lana, itt van apa - lép be a szobába hirtelen Zack, arcán szemet szúró közömbösséggel. Bólintok, mire ő el is hagyja a szobát, az ajtót nyitva hagyja maga után.
- El kell köszönnöm - hadarom - Hívhatlak ma még? - érdeklődöm izgatottan, amire egy halk nevetés után érkezik is a válasz.
- Persze. Bármi van hívj nyugodtan - mondja Ashton, és már bontjuk is a vonalat. Izgatottan pattanok fel az ablakból, telefonomat a párkányon lévő párnára dobom. Tenyerem izzad, így gyorsan a nadrágomba törlöm, majd azonnal elhagyom a szobát és a földszint felé indulok. A lépcső tetején még megállok egy pillanatra, nagy levegőt veszek, majd - hogy ne legyen időm gondolkodni - azonnal lerohanok a lépcsőn.
- Lana - hallom meg az ismerős férfihangot, ami azonnal megmelengeti a szívem. Az eddig bennem lappangó harag, megbántottság, és hiányérzet azonnal eltűnik, rohanva vetem magam a nappali közepén álló férfi karjaiba, aki hangosan nevetve viszonozza ölelésem. Elmondhatatlan érzés újra érezni az ölelését, az illatát, a puszta jelenlétét.
- Először is - tol el magától apa, épp csak annyira, hogy a szemembe tudjon nézni - Hadd gratuláljak, drágám. Mindig is tudtam, hogy sikerülni fog - célozgat apa az egyetemre, amivel szégyenlős mosolyt varázsol az arcomra.
- Köszönöm. De nélkületek nem sikerült volna - mondom, miközben felváltva pillantok anyára és apára, akik mindketten visszamosolyognak rám.
Az elmúlt egy óra, mióta apa itt van, meglepően kellemesen telt el. Egyszer sem került sor kínos csendre, esetleg csipkelődésre. Bár, az Anya és Apa közti feszültség tagadhatatlan, efelett próbáltunk mind szemet hunyni, és úgy tenni, mintha észre se vennénk.
- Mielőtt te és Zack elutaztok, eljöhetnék hozzám. Adamnak tetszene ott. Sokat lehetne biciklizni, és Emilie is örülne nektek - mondja apa lelkesen, ami egészen az utolsó pár szóig minket is megmosolyogtat. Azonnal anyára pillantok, tekintetünk találkozik, még mielőtt anya felállna, és valami béna ürügyre hivatkozva elhagyná a nappalit.
- Ki az az Emilie? - kérdez rá végül Zack arra, ami az én oldalamat is böki, amit remélem csak félreértek.
- Emilie, a nő, akivel élek - mondja apa pár perc némaság után. A mellkasom hevesen kezd hullámozni, szemeimet szúrni kezdik a könnyek.
- Tessék? - kérdezek vissza bambán, miközben azon elmélkedek, miért én vagyok az egyetlen aki ezen fenn van akadva.
- Lana, drágám. Nyugodj meg - próbál csitítgatni anya, akinek visszajövetele fel sem tűnt.
- Nem! - pattanok fel eddigi helyemről - Hogy vagy képes máris valaki mással összeköltözni? Ilyen könnyen magad mögött tudsz hagyni? - kérdezem magamból kikelve.
- Lana! Elég legyen! Ami történt, megtörtént. Anyád is tovább fog lépni, ahogy én is megtettem. Ettől függetlenül ugyanúgy szeretlek mindhármótokat, és anyátok is fontos marad számomra. Az élet ilyen, Alana - magyarázza apa, teljesen higgadtan, ami talán még jobban bosszant, mintha ő is felemelné a hangját. A könnyek lassan szántják fel az arcomat, és mivel mindig is utáltam, ha sírni látnak, hamar úgy döntök, hogy nem maradok itt sokáig.
- Kicsim, hová mész? - szalad utánam anya, mikor a többiek észbe kapnak, és rájönnek, hogy elsődleges célom, hogy elhagyhassam a házat.
- El - kiáltok vissza, bár azonnal meg is bánom, hiszen nem anyával kellene így viselkednem. Ennek ellenére még csak vissza sem pillantok, lábaimat szaporán szedve szaladok el messze a háztól. Az erős, mégis kellemes szél hajamba belekapva repteti meg tincseimet, a kipotyogott könnyek szépen lassan száradnak fel. Egy kerítésnek nekidőlve állok meg pihenni, telefonomat könnyedén kapom elő nadrágom hátsózsebéből, hogy a hívólistán leggyakrabban szereplő számot tárcsázhassam.
- Jó látni, hogy azért én is hiányzom neked - mondja Ashton, mikor az első két csöngés után, már fel is veszi a telefont.
- Rá érsz most? - kérdezem, kivételesen kikerülve a frappáns válaszadást kijelentésére. Legjobb barátomnak úgy érzem több sem kell, szinte látom magam előtt, ahogy arca megkomolyodik.
- Persze. Hol vagy? - kérdezi, és a háttérzajból ítélve már rohan is le a lépcsőn.
- A régi sulinknál - mondom, mikor körbenézve rájövök, hogy lábaim egyenesen ahhoz az általános iskolához hoztak, ahová mindketten jártunk.
- Öt perc és ott vagyok - érkezik a válasz, és a vonal azonnal kisípol. A telefont visszateszem a zsebembe, ajkaimat összepréselve nézek be a kerítésen, és mivel most egy őrt sem látok, halványan elmosolyodok. Lassan kocogva közelítem meg a helyet, ahol tudom, hogy könnyedén be lehet mászni az iskola udvarába, ezt pedig hamarosan meg is teszem. Nagy puffanással érkezem le, kezeimet mellkasom előtt összefonva sétálok el az udvaron pihenő játszótérig. A hintában foglalok helyet, szemeimet lehunyva élvezem a már-már hűvös idő kellemes simogatását a bőrömön.
- Ugye tudod, hogy bármikor elkaphatnak? - hallok meg egy ismerős hangot, amit hallva elmosolyodok. Ki se kell nyitnom a szememet, hogy tudjam, Ashton is helyet foglalt a mellettem lévő hintában.
- Ha emlékeim nem csalnak, te voltál az, aki legelőször behozott ide, úgy, hogy nem szabadott volna - világosítom fel, noha teljesen biztos vagyok benne, hogy ő is emlékszik az ominózus estére.
- Igaz - neveti el magát, miközben egy percre sem szakítja el rólam a tekintetét. Ahogy végig nézek rajta, ismét eszembe jut, milyen volt, mikor először láttam. A stílusa már akkor sem volt szokványos, sokkal érettebb volt a korosztályánál, és már akkor is a mostani stílusához hasonlót képviselt.
- Mi az? - kérdezi, mikor feltűnik neki, hogy percek óta őt bámulom. Zavartan rázom meg a fejem, ajkaimon halk nevetés szalad ki.
- Semmi, csak elgondolkodtam azon, mennyit változtunk azóta, hogy ismerjük egymást - válaszolok őszintén.
- Te ugyanolyan okostojás maradtál. Nőni sem nőttél sokat - állapítja meg, az arckifejezéséből látom, hogy csak ugratni akar.
- Hé - nevetek fel, lábammal lökök egyet a hintán, amiben ül.
- Volt itt apukád? - kezd el finoman érdeklődni a mellettem ülő. Ajkaimat összepréselve bólintok, bár sejtésem szerint pontosan tudja a választ, különben nem hívtam volna ide ilyen sürgősen.
- Huszonegy évet éltek együtt anyával - mély levegőt veszek - és ő kevesebb, mint egy év alatt teljesen elbútorozott, és összeköltözött egy másik nővel - motyogom. Szemeimet összeszorítom, magam sem tudom, miért ütött szíven ez az egész, talán titkon még bíztam benne, hogy ők ketten, még egymásra találnak. Soha nem láttam még két olyan embert, akik annyira szerették volna egymást, mint ők. Anya mindig azt mondta, hogy olyan szerelmet akar, amilyen a Nagyiéké, és kívülről ez úgy tűnt, megadatott neki.
- Tudom, hogy nem tudod, mit mondj - nevetek fel halkan, mindenféle neheztelés nélkül Ashton felé. - Nem hibáztatlak. Én sem tudnék mit mondani, ha te mesélnél nekem ilyet - vallom be, miközben Ashre pillantok.
- Tudom, hogy bánt, hogy apukád ilyen hamar tovább lépett. De nem bánkódhat örökké az miatt, ahogy a dolgai alakultak anyukáddal - mondja halkan, hangjából kihallom, hogy fél attól, hogy fogok reagálni.
- Igen, tudom, de..
- Hé! Ti! Ide tilos bejönni! - szakít félbe egy mély, ismeretlen hang. Szemeim kikerekednek, a következő pillanatban már azon kapom magam, hogy Ashton a kezemnél fogva húz a kerítés felé, ahol bemásztunk.
- Menj! - mondja, majd miután én kimásztam, ő is azonnal utánam jön. Hangosan nevetve dőlök a kerítésnek, ám úgy tűnik a biztonsági őr nem elégszik meg azzal, hogy eljöttünk, alaposan megakar nézni magának.
- Gyerünk! - kiáltja Ashton, csuklómnál fogva kezd el húzni, lábainkat szaporán szedve kezdünk el szaladni.
- Álljatok meg! - kiáltja az őr, aki meglepően gyorsan fut utánunk. Egyikünk sem tudja abbahagyni a nevetést, folyton hátranézve figyelem, hogy még a nyomunkban van-e, de úgy tűnik egy roppant kitartó biztonsági őrt fogtunk ki.
- Ide, gyere! - ránt be két üzlet közti résnyi sikátorba Ash, mikor befordulva a sarkon kapunk pár percet, mikor az őr nem láthat minket. Zihálok, a szűk helynek köszönhetően nehezen lélegzünk mindketten, hiszen mellkasunk összeér.
- Na megálljatok csak - motyogja az őr, miközben elszalad mellettünk. Megkönnyebbülten sóhajtok fel, egy halk nevetés szökik ki ajkaimon.
- Ez meleg volt - suttogom, Ash fejét hátrahajtva mosolyog.
- Ígérd meg, - néz rám, kezével kisimít pár tincset az arcomból, amit fülem mögé tűr - hogy nem sírsz többet ilyen miatt - mondja, gyönyörű zöld szemeivel arcomat pásztázza. Akaratom ellenére akad meg a figyelmem férfias vonásain, fel sem tűnt, hogy ennyit változott. Az én fejemben, még mindig akként a kisfiúként van jelen, aki akkor volt, mikor megismertem.
- Megígérem - motyogom, még mindig őt bámulva. Megrázom magam, mikor észbe kapok, nem bámulhatom így. Nem nézhetek rá így.
- Na, menjünk - mosolyog rám, kicsit mocorog, hogy ki tudjon mászni a szűk sikátorból, majd kezét nyújtja felém, hogy segítsen.
- Tudod, félek egy kicsit - szólalok meg pár perccel azután, hogy kimászva a sikátorból újra egymás mellett sétálunk Ashel.
- Mitől? - néz rám meglepetten, kezeit lezserül nadrágja zsebébe dugja.
- London mindenben más. Mi lesz ott velem? - mondom őszintém aggódásom okát, mire legjobb barátom halványan elmosolyodik.
- Talpraesett lány vagy, megfogod találni a helyed - mondja határozottan, amivel bár nem maximálisan, de egy kicsit engem is megnyugtat. Töröm a fejem, erre mégis mit mondhatnék, ám mielőtt alkalmam nyílna válaszolni, az eső egy pillanat alatt ered el, hirtelen kapom azon magam, hogy Ashton a kezemet fogva húz maga után.
- Az ilyet ki kell használni - mondja, miközben már a sokadig lehetséges menedék mellett rohan el. Nevetve futok utána, na nem mintha lenne választásom, ujjai erősen tekerednek csuklóm köré.
- Baj van? - fordul felém kissé ijedten, pár tincs vizesen hullik az arcába, az esőfüggönynek hála rosszabbul látom az arcát.
- Ash, ígérj meg nekem valamit - mondom a rohanástól remegő hangon, mire bólint - Ígérd meg, hogy a mi barátságunkat nem fogja megrontani a külön töltött idő, és a több ezer kilométer távolság.
Ashton elmosolyodik, leheletnyit erősebben szorítja meg a kezem, mint eddig.
- Ígérem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése