4. Plusz egy fő

Ashton Irwin

– Ash, haver! – megugrok, mikor Luke kezével hadonászni kezd előttem, az eddig kezemben szorongatott telefont az ölembe ejtem. Automatikusan nézek körbe, Calum és Michael vigyorral az arcukon ülnek a kanapén, Luke szemöldökét ráncolva méregeti az arcomat, amit így éberen már elég zavarónak találok. 
– Mit szólsz? – kíváncsiskodik az imént említett, mire gondolkodni kezdek, mennyi időre bambulhattam el, hogy már azt sem tudom, miről van szó. 
– Mihez? – kérdezek rá végül, hiszen sokkal könnyebb, mint játszani azt, hogy gondolkodok, miközben azt sem tudom miről kérik épp ki a véleményem. Luke fejét lehajtja, azt hiszem feladta a reménykedést az iránt, hogy velünk akárcsak egyszer is komolyan el tudjon beszélgetni. 
– Feladom – közli, mire gondolatban vállon veregetem magam, amiért előre felkészítettem magam erre a kijelentésre. Ezt szemmel láthatóan egyikünk sem veszi komolyan, Calum és Michael hangosan röhögni kezdenek valamin, amit Calum telefonján néznek, ezzel egy időben pedig az én ölemben is megrezzen a telefonom. Kezembe véve oldom fel a billentyűzárat, szemeim cikáznak a sorokon, amiket Alana küldött, erősen tiltakozik az ellen, hogy idézem "elrontva a mi hangulatunkat is" velünk vacsorázzon ma. Tény, hogy három napja, mióta Ryan közölte vele a döntését más a viselkedése mint eddig, de úgy gondolom, ez teljesen érthető, és ezért nem kéne mindentől, és mindenkitől elszigetelnie magát. Gyorsan leírom a válaszomat, ami kis híján egy tucatnyi ok arra, hogy miért töltse nálunk az estét, majd lezárom a telefonomat, és körbenézek a helyiségben. A garázsunk sarkában elhelyezett kanapén Cal és Mikey terpeszkednek, mindketten a telefonjukat bámulják, míg Luke a földön ülve babrál valamit a gitárján. Mély levegőt veszek, ám mielőtt bármit tehetnék vagy mondhatnék, a telefonom ismét megrezzen. Ahogy elolvasom az érkezett üzenetet mosolyra görbül a szám, hiszen a reakció az előbbi üzenetemre csupán ennyi: Majd megbeszéljük. 
Pontosan tudom, hogy ez egyenlő a sikerrel, éppen ezért a telefont zsebre vágva ugrok fel a dobszerkó mögé helyezett székről, ezzel magamra vonva a többiek figyelmét. 
– Gyerünk. Szedjük össze magunkat – mondom. Szemmel láthatóan mindenkit meglep a lelkesedésem, de nem szólnak egy szót se, csupán Luke jegyzi meg, hogy éppen ideje volt, majd gitárjával a kezében fel áll a földről. 

A csengő hangja visszahangzik a fejemben, lábammal egy fülbemászó dallam ritmusát dobolom, ami akkor szólt a rádióban, amikor Alanaékhoz tartottam. Már éppen azon vagyok, hogy ismét becsengetek, amikor lábdobogás hangja üti meg a fülem, pár másodperccel később pedig a hatalmas bejárati ajtó kitárul előttem. 
– Ashton, szia – köszönt meglepetten Lana anyukája, akire ránézve azonnal a lánya jut eszembe. Sokak szerint Alana az apukájára hasonlít, én azonban azok közé tartozok, akik szerint teljes mértékben az anyukájára ütött. – Örülök, hogy látlak – mondja mosollyal az arcán, miközben nagyobbra tárja az ajtót, hogy beljebb mehessek. Belépve a házba a hőmérséklet azonnal emberibbé válik, kellemes hűs fogad, ami igazi megváltás a kint tomboló meleg miatt. 
– Én is örülök. Jól vagy? – érdeklődöm mire a hatalmas levegőket vevő Mary megvonja vállát. Azonnal eszembe jutnak az éppen lezajló események, meglep, hogy a nő ennek ellenére is milyen jól tartja magát, semmi nem ül ki az arcára, talán ez az egyetlen, amiben különböznek a lányával. 
– Jól leszek – mondja halvány mosollyal az arcán. – Viszont most rohanok, mert szalad a konyha és még a vacsorával sem vagyok kész. Lana az emeleten van. Menj csak fel – mondja, de mondatának az utolsó pár szavát már a konyhából kiáltja ki, hiszen időközben igen szapora léptekkel sietett vissza a helyiségbe. Szó nélkül indulok el felfelé a lépcsőn, mivel az egész házban csend van gondolom csak Lana és Mary van itthon. Jól kiismerem magam, annyiszor jártam már itt, hogy akár csukott szemmel is eltalálnék a fehérre festett ajtóig, amin csupán udvariasságból kopogok párat, mielőtt bemennék. Fél perc sem telik el, kattan a zár, és az ajtó kitárulva előttem felfedi a mögötte álló Alanat. Szemmel láthatóan meglepődik az ittlétemen, ismerhetne már annyira, hogy tudja, ha nem reagál egy hívásra vagy egy üzenetre, akkor képes vagyok ide jönni, ezért számíthatott volna a megjelenésemre. 
– Hát te? – kérdezi. Hangjában semmi ellenszenv nincs, csupán meglepődött, és kíváncsi arra, miért is vagyok itt. Valójában ennek az okát ő is pontosan tudja, ugyanakkor biztosan jobbnak látja adni az értetlent. 
– Érted jöttem – mondom nemes egyszerűséggel, miközben beslisszanok a szobába. Lana becsukja az ajtót, homlokát ráncolva néz rám, miközben én elterülve az ágyán a kezembe veszem az mp4 lejátszóját, és a zenéket kezdem végigpörgetni. 
– De hát megbeszéltük, hogy nem megyek – mondja, mellém dől, így már ketten fekszünk keresztbe az ágyon. 
– Azt írtad, hogy megbeszéljük. Nem beszéltünk meg semmit, pláne azt nem, hogy nem jössz – tiltakozom. Lana a paplanba fúrja a fejét, nagyokat sóhajt, kíváncsian várom, hogy mikor közli velem, hogy nyertem, ám valamiért van egy olyan érzésem, hogy ezúttal nem lesz ilyen könnyű dolgom. 
– Mondtam, hogy nem szeretném elrontani a hangulatot. Mi lenne a jó abban, hogy csak ott ülök fapofával? – makacskodik, ami nagy sóhajt vált ki belőlem. 
– Lana! Nem fogom hagyni, hogy teljesen elszigetelődj – mondom határozottan. A mellettem fekvő lány azonnal szólásra nyitná a száját, valószínűleg ellenkezne, de nem tud mit mondani. 
– Nem szigetelődöm el – morogja orra alatt, egyik szemöldököm az egekbe szalad. 
– Tényleg? Hol voltál az elmúlt három napban? – érdeklődöm. Tudom, hogy a válasza nekem fog igazat adni, hiszen az elmúlt pár napban Lana nem volt hajlandó elhagyni a házat, minden alól ki tudta vonni magát egy jó ürüggyel. 
Amikor legjobb barátom csak hanyagul megrántja a vállát, elégedett mosoly terül el az arcomon, tudtam, hogy ezúttal én nyerem a csatát. Azonban a háborút még nem nyertem meg, Lana a makacsságáról híres, így kétlem, hogy könnyű lesz meggyőznőm. – Mi szól ellene? – kérdezem, remélve, hogy így talán egy lépéssel közelebb jutok a sikerhez. 
– Mi szól mellette? – vágja rá azonnal Lana, amit hallva kicsit ledöbbenek. 
– Most kezdjem el sorolni? – nevetem el magam. Alana csak megrázza a fejét, könnyed mozdulattal löki el magát az ágytól, majd az ablakához sétál. 
– Rendben van – szólal meg váratlanul, több percnyi némaság után. Felvonom a szemöldököm, meglep, hogy ilyen "könnyen" belement. 
– Ennyi? Semmi kompromisszum vagy feltétel? – nézek rá kérdőn, mire megrázza a fejét. 
– Igazad van. Nem szigetelődhetek el – válaszolja egy nagy levegővétel után. 

– Minden rendben? – nevetem el magam, mikor oldalra pillantva Lana nyugtalan arckifejezése köszön vissza rám. Ajkait harapdálja, valószínűleg úgy, hogy észre sem veszi, miközben ujjaival a combján dobolva várja, hogy megérkezzünk. Az út tőlük hozzánk körülbelül öt perc kocsival, általában gyalog teszem meg ezt a távot, azonban az őrjítő meleg hamar kiölte belőlem a gondolatot, hogy esetleg gyalog induljak el. 
– Igen, persze – válaszol az anyósülésen terpeszkedő Lana, kissé vontatottan, mintha ő maga sem lenne biztos válasza hitelességében. 
– Úgy csinálsz, mint aki nem járt még nálunk – állapítom meg, miközben csupán megszokásból bele pillantok a visszapillantó tükörbe. Lana csak hümmög egyet, válaszolni nem válaszol. Ezzel egy időben a kormányt jobbra fordítom, így könnyedén hajtok be a kovácsoltvas kerítésen, közvetlen a ház árnyékába leparkolva az autót. 
– Mi ez a sok autó? – szegezi nekem a kérdést Alana, mikor kiszállva az autóból jobban szemügyre veszi a ház előtt parkoló autókat. Először csak megvonom a vállam, tudhatnám, hogy Lanat ennyivel nem rendezem le. 
– Talán a vendégeké – dörmögöm orrom alatt, remélve, hogy Lana nem hallotta meg. Ám arcára pillantva bizony meghallotta, már várom a számonkérést, hogy mégis hogy hozhattam ide, mikor vendégek vannak nálunk.
– Arról nem volt szó, hogy vendégek lesznek. Pofátlanság, hogy csak úgy idejövök – hadarja. Mosolyogva figyelem, ahogy idétlenül hadonászik a kezeivel, ezt a szokását gyerekkora óta nem tudta elnőni, bár szent igaz, hogy a mai napig jól áll neki. 
– Mindenkit ismersz, egy csomószor találkoztál velük. Egyébként meg anya örült, mikor mondtam, hogy jössz – közlöm vele, miközben átsétálok a kocsi azon oldalára, ahol ő is áll. Lana arca egy pillanatig még kétségbeesett, azonban pár másodperc elteltével szemeit összeszűkítve néz fel rám. 
– Mondtad anyukádnak, hogy jövök, pedig még nem is volt teljesen biztos? – kérdezi. Elnevetem magam, az ok, amiért előre bejelentettem itthon a plusz egy főt vicces, ugyanakkor teljesen egyértelmű; 
– Ismerlek – mondom nemes egyszerűséggel. Nem hagyok időt és alkalmat az előttem álló lánynak, hogy bármit is reagálhasson, hátára simítva a kezem kezdem el a hátsó kert felé terelni. Mozdulatain érezhető a feszültség, mély levegőt vesz, mikor kilépünk a ház takarásából. Azonnal ismerős arcokat veszek észre, mindenki a kert végében lévő hatalmas fa árnyékában hűsöl. Nincsenek sokan, talán velünk együtt tízen, Alanat ismerve azonban már egy ekkora emberseregtől is feszengve érzi magát. 
– Szia Anya – köszönök a hirtelen mellénk lépő nőnek, aki napszemüvegét a fejére tolva libbent ki épp az imént a teraszajtón, kezében egy tálcát tartva, amin poharak vannak. 
– Sziasztok – köszön mosollyal az arcán – Örülök, hogy itt vagy Lana – köszönti külön a mellettem álló lányt, aki egy szerény mosollyal reagál. 
– Köszönöm a meghívást. 
– Tudod, hogy akkor jössz, amikor csak szeretnél – közli vele szülőm, miközben vele együtt elindulunk a többi jelenlévő felé. 

Alana White

– Hallani szeretném – huppan le mellém váratlanul a hintaágyra, mosollyal az arcán Ash. Kérdőn pillantok rá, bár van sejtésem afelől, mit szeretne hallani, mégsem adom meg neki azt az örömöt, hogy azonnal ki mondjam, amit hallani akar. 

– Micsodát? – nézek rá hatalmas szemekkel, miközben igyekszem meglepett hangsúllyal visszakérdezni. 

– Igazad volt Ashton, nem bántam meg, hogy eljöttem. Te vagy a legjobb – osztja meg velem az elképzeléseit, amiket hallva elnevetem magam. – Igazából választhatsz, de az lenne a legjobb, ha mindhármat mondanád – mondja, állát kissé megemelve. 

– Nem bántam meg, hogy eljöttem – nézek rá. Tudom, hogy ez neki kevés, hiszen pont azt hagytam ki, ami számára a lényeg, de be kell vallanom örömet okoz hitetlenkedő arcát látnom.

– És..? – nyújtja el egy kicsit a beszédet, amivel megnevettet. Fejemet elfordítva szakítom meg a szemkontaktust, ami szinte azonnal újra kialakul, mikor ismét a mellettem ülő fiú felé fordulok. 
– Igazad volt – teszem még hozzá így utólag. Arca kissé ellazul, várja a folytatást, azonban van annyi eszem, hogy bókjaimmal ne ékesítsem tovább egyébként is kecses magabiztosságát. 
– Na jó, beérem ennyivel – neveti el magát lazán, amitől nekem is mosolyra görbül a szám. Csöndben ülünk egymás mellett, Ash szemeit lehunyva hajtja hátra fejét a hintaágy háttámlájára, miközben én sokadszorra végigfuttatom tekintetem az ittlévőkön. Talán nem mindenkivel, de a többséggel már régebben találkoztam, noha ahogy ők sem felhőtlenül emlékeznek rám, nekem sem maradt meg mindenkinek az arca. 
– Szerinted milyen lesz? – teszem fel bambán a kérdésemet. Nem nézek a mellettem ülőre, de szótlansága elárulja, hogy nemigen tudja mire gondolok. – Az egyetem – teszem hozzá, egy kicsivel halkabban. Legjobb barátom mély levegőt vesz, mocorogni kezd a hintaágyon, de egy ideig nem válaszol. 
– Eleinte biztos más, mint amihez eddig hozzászoktál – válaszol végül. 
– London maga más – horkantok fel. Az igazat megvallva, mióta Ryan nincs képben kissé talán izgatottabb vagyok, noha még mindig bánt ez az egész. Szokatlan, hogy nem hívhatom fel csak úgy, ahogy az is felettébb furcsa, hogy ő nem keres. 
London. Az egyetem. Ez mind egy új fejezete lesz az életemnek, ami előtt kissé félve, mégis izgatottan állok. Tény, hogy teljesen más lesz, mint amihez hozzászoktam, ahogy az sem titok, hogy mindig nehezen viseltem el a környezetváltozást magam körül, de úgy érzem, ez nem elég indok arra, hogy lemondjak egy ilyen lehetőségről. 
– Idővel hozzá fogsz szokni – reagál Ashton, mire felé fordítva a fejem, ránézek. Furcsa lesz nélküle. Nyolc éves korom óta nem telt el nap, hogy ne láttam volna. Mikor beteg voltam meglátogatott, az iskolában sülve-főve együtt voltunk, egyszer sem vesztünk össze. 
– Tudod, hiányozni fog a hülye fejed – mondom, miközben kezemmel hajába túrva kócolom össze azt. Sosem volt szokásunk érzelgősnek lenni, nem véletlen, hogy ezt is így adtam tudtára. Azonban ami tény, az tény. Nagyon fog hiányozni, és tudom, hogy én is neki, még ha nem is mondja ki hangosan. 
– Tudom.  Minden este csatakosra sírod a párnád, hogy itt kell hagynod engem – jelenti ki rezzenéstelen arccal, mire hangosan felnevetek. 
– Igen, így van – mondom, nevetve pillantok le ölembe ejtett kezeimre. Ash csak halkan felnevet, nem vártam, hogy kijelenti; ő is hiányolni fog engem, sosem szeretett beszélni arról, ami lezajlott benne, persze előttem semmit nem hallgatott el sokáig, csupán harapófogóra volt szükség, hogy kihúzzam belőle. 
Laposakat pislogva nézek körbe, a Nap már lassan eltűnik a horizont mögött, sugarai hosszasan nyúlnak el a zöld gyepen. A tőlünk nem messze pihenő kerti bútornál még mindenki ott ül, vidáman beszélgetnek. Az idő is sokkal kellemesebb, a lágy nyári szellő néha meglibbenti a hajam, egyben ezzel fel is frissít kicsit. 
– Szerintem, lassan haza kellene mennem – osztom meg Ashel a bennem felbukó gondolatot, mire felemelve fejét rám néz. Várom, hogy elkezdjen egyezkedni, de meglepő módon csak mosolyogva bólint egyet; valószínűleg annak is örül, hogy eljöttem. 
– Elkísérjelek? – kérdezi. 
– De akkor sétálunk – vágom rá azonnal, amit hallva Ashton mosollyal az arcán bólint. 
A családjától való elköszönést viszonylag hamar lezavarjuk, idő közben kapok pár gratulációt az egyetemnek köszönhetően, amit boldogan fogadok, hiszen az embernek mindig jól esik, ha elismerik. 

Sarummal a kezemben sétálok az út közepén, alig egy méterre tőlem Ash, kezeit zsebébe dugva lépked, nagyokat pislogva maga elé. Szemmel láthatóan el van merülve a gondolataiban, túlságosan lefoglal a kérdés, vajon min gondolkodhat ennyire, ahhoz, hogy kíváncsiságomat jóllakatva kirángassam a gondolataiból.
A Nap már teljesen elbújt, az utcai lámpák azonban még nem égnek, ezzel furcsán kellemes szürkületbe borítva az utcákat. Érzem meztelen talpam alatt a melegtől még kissé langyos betont, a hajamba belekapó szellő jó érzéssel tölt el. 
– Min gondolkozol ennyire? – teszem fel végül a kérdést, mikor már nemigen tudom tovább szó nélkül hagyni, hogy az egyébként mindig szószátyár fiú, most némán bambul maga elé. 
– Csak végiggondoltam pár dolgot, semmi komoly – válaszol fejét felkapva, egy halvány mosolyt intézve felém. Pár másodpercig gondolkodok, mielőtt bármit reagálnék, végül azonban csak egy bólintással adom tudtára, hogy megértettem azt, amit az imént mondott. 
– Most mond el, ha bánt valami, mert egy hónap múlva már csak webkamerán keresztül láthatjuk majd egymást – mondom, hátha ezzel a kis poénnal megfűszerezett mondandómmal feloldom az alig érzékelhető, azonban igenis jelenlévő feszültséget. Ash felnevet, ujjaival átszántja tincseit, mielőtt mosollyal az arcán rám nézne. 
– Végre lesz egy kis nyugtom – csipkelődik legjobb barátom, mire válaszul vállába ütök. Nemlétező színészi tehetségét megvillantva játssza el, hogy fáj neki az ütés, nevetésünk hangja felveri a csendes utcát. 
– De csak három hétig, úgyhogy minden percét élvezd ki. 
– Három hét? – kérdezi Ash, mintha kissé meglepett lenne, ami nem is csoda, hiszen még nemigen jutott időnk kibeszélni, milyen időközönként fogok tudni hazajárni. 
– Igen. Valószínűleg minden második hétvégén haza fogok tudni jönni, de most első körben az eligazítás miatt három hétig kell ott lennünk – osztom meg vele a tényeket, amiket az utólagos tájékoztatóban tudattak velünk. Lelkiekben már készülök a hosszú távollétekre, magamat ismerve az első három hét maga lesz a káosz. A bátyám állítása szerint hamar hozzá lehet szokni, ő személy szerint roppantmód élvezte, hogy végre saját magáról gondoskodhatott, noha az egyetem kollégiuma szabott némi határt a szabadságának. 
– Jó lesz ez, biztos hamar hozzászoksz. 
– Mond csak drága Ashton, a tapasztalat beszél belőled? – szurkálódom, mire megrovó pillantást kapok a mellettem sétálótól. Rengetegszer átbeszéltük már miért is döntött úgy, hogy érettségi után abbahagyja az iskolát, s bár egyáltalán nem az én dolgom, talán túlságosan is féltem attól, hogy nem-e fogja megbánni ezt a döntését. 
– Tudod, eddig úgy érzem, hogy életem legjobb döntése volt, hogy nem mentem egyetemre – mondja, hangjából teljes határozottság és őszinteség cseng. Emlékszem, neki is megvolt a lehetősége, ugyanúgy kezdte, mint én. Bár, ő egy közelebbi egyetemet nézett ki magának, mégsem tűnt őszintének a mosolya, akárhányszor felmerült ez a téma. 
– Az a lényeg, hogy neked jó legyen – mondom, ezzel egy időben pedig mindketten lelassítunk a házunk előtt. A kovácsoltvas kerítést tompán világítják meg a már felkapcsolt utcai lámpák, a tücskök halk ciripelése tölti ki a közénk beállt csendet. 
– Igen, de ezt te se felejtsd el – mondja. Nem először jegyzi meg, hogy azt tegyem, ami nekem jó, akárhányszor ezt a lelkemre köti elmondom neki, hogy akkor érezném magam a legjobban, ha végre az egyetem kollégiumának egyik ágyát nyomhatnám, és ott lehetnék. 
– Észben tartom – ígérem meg neki sokadszorra, mire őszintén rám mosolyog. – Köszönöm, hogy elkísértél – hálálkodom. 
– Muszáj volt – von vállat nemes egyszerűséggel. 
– Hé – háborodok fel nevetve. 
– Nincs mit – válaszol végül komolyan is, amit egy mosollyal reagálok le. Megkímélve magam a kapu kinyitásával járó fáradalmaktól az egyébként is nyitva álló kocsifeljáró felé indulok. – Alana.. – szólal meg Ashton, még mielőtt a bejárati ajtóhoz érnék. Felé fordulok, kezeit lezserül nadrágja zsebébe dugva áll a járdán, pozíciójából ítélve már elindult, azonban valamiért megtorpant. – Nekem is hiányozni fog a te hülye fejed – mondja mosollyal az arcán, amit hallva nekem is kiszélesedik a mosolyom. 

_______________________________________

Sziasztok Drágák! 

Mivel is kezdjem? Talán egy szívből jövő bocsánatkéréssel kellene, amiért ismét késtem, ám ezúttal két hetet. Nem tudom, feltűnt-e valakinek, de oldalt, az Információ modul alatt átírtam a részek érkezését. Úgy terveztem, hogy múlt hétvégén kirakom a részt, azonban későn jutott eszembe, hogy a hétvégét síeléssel töltjük a családdal, így esélytelen volt, hogy akár egy betűt is tudjak írni. Ez az oka annak is, hogy nem adtam semmi életjelet magamról, remélem nem nehezteltek rám. 

Mint azt már az előző rész alatti monológomban is említettem, kikerült szám szerint három férfi név, akikre szavazhattok. Ez azért fontos, mert tudni szeretném, kiről olvasnátok legszívesebben történetet a jövőben, így amelyik névre a legtöbb szavazat érkezik, az lesz az Amnesia utáni történetem férfi főszereplője. Remélem segítetek nekem azzal, hogy szavaztok, és remélem, hogy találtok olyat a három - meglehetősen jó fizimiskájú - férfi között, aki elnyeri a tetszéseteket. 

A részhez, nem tudok túl sok mindent hozzáfűzni. Személy szerint én úgy gondolom, hogy a saját mércémet megütötte, de természetesen nem az én, hanem a Ti véleményetek a fontos!
Köszönöm a feliratkozásokat, a pipákat, a kommenteket, mindent! <3 Nagyon hálás vagyok nektek! 

Ölel, Lettischa