3. Jövő hónapban

Alana White

Törökülésben ülök a homokban, tekintetemet szigorúan ölembe ejtett kezeimen tartom, miközben próbálok rájönni, mit is kellene mondanom a szótlanul mellettem ülő fiúnak. Elég messze elsétáltunk a többiektől, az üvöltő basszust már csak halkan lehet hallani, de a fejemben cikázó gondolatok még azt is elnyomják. Nem tudom mit mondhatnék, egyszerűen képtelen vagyok bocsánatot kérni, pedig legbelül érzem, hogy talán az lenne a helyes. El kellett volna mondanom Ryannek az egyetemet már aznap, mikor a levél megjött, hogy minél hamarabb túlessek rajta. Mostanra talán megbékélt volna vele, és az ehhez hasonló kellemetlen szituációkat is elkerülhettük volna. Akkor persze jellemzően nem gondolkodtam ilyen ésszerűen, pedig mennyivel könnyebb helyzetben lennék most.
– Ne haragudj – szólalok meg végül, mikor már kezd őrjítő lenni a közénk beálló csönd. Nem kimondottan érzem magam bűnösnek, hiszen elmondtam volna, csupán halogattam még egy kicsit, hogy minél később telepedjen ránk az elmenetelemmel járó komor hangulat.
– Csak az bánt, hogy nem tőled tudtam meg – érkezik a válasz, mire egy kissé megkönnyebbülten lélegzem fel. Az, hogy egyáltalán normális válasz érkezett arra utal, hogy Ryan - bár sértve érzi magát - nem haragszik, aminek őszintén örülök.
– Elakartam mondani – mentegetőzöm, miközben igyekszem nem törődni hangom kétségbeesett csengésével. Ryan felnevet, kezével végigsimítja borostás arcát.
– Miért nem tetted? – kérdezi, ezúttal rám nézve. Szólásra nyitom a szám, azonban hamar rájövök, hogy túl hirtelen akartam válaszolni, ezt át kell gondolnom.
– Mindketten tudjuk, mi a véleményed erről az egészről – válaszolok halkan. Nem szeretnék vitát kreálni ebből – az eddig – nyugodt beszélgetésből, de valahol mélyen érzem, hogy ezzel a kijelentésemmel megindítottam a lavinát, ami hamarosan magával sodor, és teljesen maga alá temet.
– Ezért úgy gondoltad, hogy majd elmondod nyár végén, aznap mikor elkezdesz csomagolni. Érthető – feleli hangját felemelve, cinikusan. Szemeimet lehunyom, fejemben azonnal egy – jelen esetben – kevésbé fontos gondolat ötlik fel, ajkaimat összepréselve kezdek gondolkodni, szóvá tegyem-e. Bár, Ryan mondandójában nem ez volt a lényeg, én mégis ezt az egy részt játszom újra magamban.
Majd nyár végén, aznap mikor elkezdesz csomagolni. Minden jel arra utal, hogy Ryan nem teljesen lett informálva a dolgok állásáról, éppen ezért a nehezét nekem kell közölnöm. Barátomra nézek, aki időközben felállt, kezeit nadrágja zsebébe mélyesztve sétálgat fel-alá nem messze tőlem.
- Jövő hónapban utazom el, Ryan - nyögöm ki. Határozottan, mégis félve nézek fel a fiúra, homlokán tucatszámra jelennek meg a ráncok, arcára zavartság ül ki. Megszólalnia sem kell, arcára minden azonnal kiül.
– Jövő hónapban – ismétli meg, kínjában felnevet, egyik kezével beletúr hajába. – Mit vársz, mit mondjak? – kérdezi, ajkai keserű mosolyra húzódnak. Nagyjából fél percig mozdulatlanul, némán ülök tovább eddigi pozíciómba. Gondolkodom, magamnak is felteszem a kérdést: mégis mire számítottam? Mit hittem? Végül egyszerűen nemlegesen megrázom a fejem, megrántom a vállam, miközben próbálok nem Ryanre pillantani.
– Sajnálom – kérek elnézést ismét, ezúttal már másodszorra. Bármennyire nem hangzik meggyőzően, én tényleg sajnálom, sokkal hamarabb beavathattam volna a dolgokba.
– Mindenképp elfogsz menni, igaz? – kérdezi, hangja halkan szól a fülembe. Végiggondolom a kérdését, mielőtt válaszadásra adnám a fejem. Teljesen biztos vagyok benne, hogy semmi nem másíthatja meg a döntésem, nem fogom feladni az egyetemet, amiért annyit dolgoztam, és ezt Ryan is tudja. Éppen ezért nem értem, miért teszi fel ezt a kérdést, ennek ellenére azonban mély levegőt veszek, és szólásra nyitom a számat.
– Igen – válaszolok határozottan. Sajnálom, hogy nem avattam be korábban, így utólag már belátom, hogy az lett volna a jobb, de ez az egyetemhez való hozzáállásomon nem változtat. Ryan nagyot sóhajt, egyszer-kétszer belerúg a homokba, mielőtt ismét megszólalna.
– Ezt..– vesz egy mély levegőt – át kell gondolnom.
Némán bólintok, nem tudok, és nem is szeretnék semmit mondani, megértem, hogy időre van szüksége. Körülbelül egy perc elteltével, már egyedül üldögélek a parton, a majdnem a lábamig kinyúló hullámokat nézem. Próbálom a jó oldalát nézni a dolgoknak, végül is túl vagyok azon, amitől talán a legjobban tartottam. Ryan tud az egyetemről,  és bár a reakciója nem olyan volt, mint amire számítottam, eddig úgy tűnik, nem fogadta annyira rosszul.

A Ryannel folytatott beszélgetés után nem sokáig maradtam a parton, miután összeszedtem a gondolataimat haza jöttem, úgy éreztem nem tudnék azok után őszinte mosollyal az arcomon együtt szórakozni a többiekkel, azonban ünneprontó sem akartam lenni. Hazudnék, ha azt mondanám, nem érzem magam rosszul, önmagában az a tény rossz érzéssel tölt el, hogy köztem és Ryan közt nincs minden rendben, de elfogadom azt, hogy időre van szüksége, éppen ezért türelmesen várok addig, míg megkeres. Biztos vagyok benne, hogy idővel megbarátkozik a dologgal, talán még jót is fog tenni a kapcsolatunknak egy kis távolság.  
Az egyik könyvemmel, és a reggeli tejeskávémmal a kezemben sétálok be a nappaliba, a kávét az asztalra helyezem, könnyedén huppanok le a kényelmes ülőgarnitúrára. Mivel ma is egyedül vagyok itthon, úgy döntöttem olvasással töltöm a napot, tekintettel arra, hogy nemigen van más tervem mára. A könyvjelzőnek hála hamar megtalálom hol tartottam, ám mielőtt belemerülhetnék az olvasásba, valaki ráfekszik a csengőnkre, ezzel meggátolva engem az olvasásban. A könyvet a kanapéra dobva állok fel, a nappali hatalmas ablakához sétálok, a fehér függönyön keresztül egyszerűen megleshetem ki áll a kapu előtt, anélkül, hogy leleplezzem magam. Hunyorítok, hogy jobban lássak, amikor felismerem a kapu előtt álló fiút azonnal az ajtóhoz rohanok. Kitárva azt lépek ki a ház kellemes hűvöséből az őrjítő melegbe, a Nap sugarai azonnal égetni kezdik a bőrömet. Mezit láb szaladok át a füvön, a fából készült kaput kinyitva engedem be a kerítésnek lazán nekidőlő Ashtont.  
– Hát te? – kérdezem szurkálódásként, ezzel adom a tudtára, hogy örülök annak, hogy itt van.  
– Jöttem megnézni, hogy élsz-e még egyáltalán. Tudod, hogy aggódtam? Hová tűntél tegnap este? –kér számon, hangja komolyan cseng. Ajkaimat összepréselve nyugtázom magamban, hogy minden bizonnyal elfelejtettem szólni neki tegnap este, hogy ne keressen, és mivel a telefonom le volt halkítva egészen ma reggelig, arra sem volt sok esély, hogy azon elérjen. Az igazat megvallva, ma még a készülék közelébe se mentem, tegnap este óta a szobámban hever valahol, talán a fotelben a ruhák alatt.  
– Tudom, sajnálom – fohászkodom, miközben nagyobbra tárva a kaput jelzek neki, hogy igazán beljebb jöhetne. A lábamat égeti a felforrósodott térkő, a Nap a szemembe süt, így még csak nem is látok, és sokkal szívesebben lennék odabent, mint itt kint. Ash napszemüvegének hála nem látom, hogy néz rám, mindenesetre beljebb jön, majd megvárja míg becsukom a kaput, és együtt megyünk vissza a házba.  
– Minden rendben? Mi történt tegnap? – kíváncsiskodik, miközben kényelmesen elhelyezkedik a kanapén. Közvetlen mellette foglalok helyet, lábaimat közel húzva magamhoz hajtom fejemet a térdemre.  
– Semmi – vonom meg a vállam lezserül. Nem szeretnék belemenni ebbe a témába, ám Ashton ráncba szaladó homloka a biztosíték rá, hogy bizony kénytelen leszek. – Haragszik rám – sóhajtok. Valószínűleg ez a velem szemben ülő fiút sem lepte meg, legalábbis nem tűnik túl meglepettnek.  
– Csak mert még új neki a dolog. Megnyugszik, átgondolja a dolgokat, és rá fog jönni, hogy ez nem a világ vége – jelenti ki Ashton, mintha ez magától értetődő lenne.  
– És ha nem?  
– Már vártam ezt a kérdést – horkant fel legjobb barátom, mire szemöldökömet ráncolva nézek rá. Ki sem kell mondania, pontosan tudom mire gondol. Mostanában szokásom mindenhez negatívan hozzáállni, legyen szó bármiről is, – legalábbis egyesek szerint. De amíg ők úgy gondolják, hogy negatív a gondolkodásom, én úgy gondolom, hogy reális. Nem sikerülhet minden jól, ha pedig mégis, akkor inkább érjen kellemes meglepetés, mintsem csalódás, amit soha nem viseltem jól.  
– Az én hibám. Ha időben megtudja, és nem mástól, hanem tőlem, akkor talán nincs ez. Ő is megmondta. Az zavarta igazán, hogy nem én mondtam el neki – közlöm Ashel, mire megforgatva szemeit elfordul.  
– Ez csak duma. Szerinted akkor nem ugyanez lett volna? – kérdezi. Hangjában semmi ellenséges nincs, csupán olyan dolgokat közöl, amiket magamtól nem gondolnék végig. Olyan kérdéseket tesz fel nekem, amit magamnak nem merek, mert tudom, hogy a válasz valamilyen szinten elkeserítene.  
– Fogalmam sincs – mondom végül pár másodpercnyi gondolkodás után. Ashton nem reagál, amiért hálás vagyok neki, így is jobban belemerültünk ebbe a témába, mint azt szerettem volna.  
– Apukáddal minden rendben?  
Nesze nekem.. Egy olyan témáról, amiről nem akartam beszélni átugrunk egy olyanra, amiről még annyira sem szeretnék, mint az előzőről. Ajkaimat összepréselve vonom meg a vállam, ezúttal azonban nem azért nem mondok semmit, mert nem akarok, hanem mert tényleg nem tudom mi van vele.  
– Múlt héten láttam utoljára, akkor vitte el azt a pár dobozt, ami még itt maradt – válaszolok, igyekszem nem kimutatni a bennem megbújó keserűséget ezzel kapcsolatban.  
– Nem kerülheted örökké – mondja a kanapé végében ülő srác, arcára kiül; maximálisan átlát rajtam.
– Nem kerülöm – tiltakozom azonnal. – Csak.. kell még egy kis idő – teszem hozzá, miután magamnak is belátom, hogy Ashton túlságosan ismer ahhoz, hogy ezt elhiggye. 
– Adj ennek az új helyzetnek egy esélyt. Hidd el, nem lesz gond – mosolyog rám, kezével óvatosan lök egyet a lábamon, mire elnevetem magam. 
– Milyen bölcs vagy mostanában – jegyzem meg mosollyal az arcomon. Ash elneveti magát, ujjaival megigazítja haját, majd fejét hátravetve a kanapé háttámláján kezdi el bámulni a plafont. 

Ashton Irwin

Kiterülve fekszünk a kanapén, sorra nézzük a kedvenc sorozataink ismétlő részeit, miközben arról beszélgetünk, milyen furcsa, hogy már ilyen régóta barátok vagyunk. Tény, hogyha annyi idősen, mikor megismertem Lanat, valaki azt mondja nekem, hogy ilyen szoros barátság alakul ki köztünk, akkor kiröhögöm, mára azonban teljesen elképzelhetetlennek tartom az életemet nélküle. Annyi közös emlékünk van, annyi mindenen mentünk át együtt, hogy egy teljes nap se lenne elég ahhoz, hogy mindet elmeséljem. 
– Emlékszel, mikor leestél a fáról, és eltört a kezed? – kérdezem mosollyal az arcomon, hiszen visszajátszva magamban az emléket, igen nevetségesnek tűnik. Persze, akkor még éles helyzetben nem nevettünk rajta, de mostanra már az is csak egy nevetséges emlék. 
– Az a te hibád volt! – vágja rá azonnal nevetve. Nem mondok semmit, ellenkezni nem ellenkezhetek, hiszen tényleg az én hibám volt. Aznap mi vigyáztunk Alanara, amíg a szülei dolgoztak, amikor azonban délután megjöttek érte, kitaláltam, hogy másszunk fel a fára, hátha ott nem találnak meg minket. Ennek persze nem lett jó vége, az öreg fa ága kettőnket nemigen bírt el, és míg én csak a fenekemet fájlaltam utána, Lana gipsszel a kezén ment haza a kórházból. 
– De már akkor sem tudtál haragudni rám – nevetek, mire Lana megforgatva szemeit neveti el magát. 
A nosztalgiánkat a csengő éles hangja szakítja félbe, mindketten a nappali ablaka felé fordulunk, a fehér függöny halvány rálátást nyújt a kapu előtt álló alakra, akit meglátva legjobb barátom összepréseli ajkait. 
– Nyomás. Beszélj vele – noszogatom, mivel látom, hogy magától nemigen akaródzik neki az indulás. Aprót bólint, majd ujjait tördelve áll fel a kanapéról. Az ajtóhoz sétál, azonban mielőtt kilépne azon sietve felém fordul, hatalmas szemekkel pislog rám. 
– Nem mész el, ugye? – kérdezi, mire mosolyogva megrázom a fejem. Bólint, majd kinyitja az ajtót és kilép rajta. Az ablakból látom, ahogy kinyitja a kaput, és nagyobbra tárja azt, hogy Ryan betudjon jönni, de valamiért mégsem teszi, kint maradnak, a kapuban beszélgetnek. Nem szokásom leskelődni, ezért most sem teszem, a tévére figyelek, vagy a telefonomat nyomkodom, így telik el az a cirka tíz perc, amit Lana odakint tölt. Megugrok, tekintetemet felkapom a telefon kijelzőjéről, mikor a bejárati ajtó kinyílik, majd pár másodperccel később be is csapódik. Nem telik el sok idő, Lana jelenik meg a nappaliban, a normálisnál nagyobb levegőket véve, idegesen tördelve kezeit. 
– Jól vagy? – kérdezem, mikor leül a kanapéra, kontyából kiszabaduló tincseit füle mögé tűri, miközben rám néz. Hatalmas szemei egyik pillanatról a másikra telnek meg könnyekkel, ez arra enged következtetni, hogy a beszélgetésnek nem sikerült jóra a vége. 
– Igazad volt – mondja, arcán apró mosollyal, ami sokkal inkább tűnik fájdalmasnak, mint boldognak. Szemöldököm összeráncolásával adom a tudtára, hogy nem értem mire céloz, ezt látva azonnal szólásra nyitja a száját. – Nem haragszik rám – mondja, amit hallva megkönnyebbült sóhaj szakad fel belőlem. 
– Akkor mi a baj? – kérdezem, látva Alanan, hogy valami nincs rendben. 
– Szerinte.. ő csak visszafogna, ha velem maradna – böki ki néhány másodperc elteltével azt, ami valóban bántja. Fejét lehajtja, ennek ellenére látom, ahogy a könnyek felszántják az arcát, tudom, mire vágyik most. Szoros ölelésbe zárom, nem foglalkozok azzal, hogy nem viszonozza, csak ül, szipog, és próbál parancsolni magának. – Miért gondolja ezt? Miért fogna vissza bármiben is? – motyogja vállamba. Az igazat megvallva, bajban vagyok ennek a kérdésnek a megválaszolásával, fogalmam sincs mit mondhatnék, mivel elképzelésem nincs, Ryan miért gondolja így a dolgokat. 
– Rá fog jönni, hogy hülyeséget csinált – mondom, hátát simogatva próbálom megnyugtatni, de nagyon úgy tűnik, hogy ezúttal még próbálkoznom sem érdemes.
– Nem akartam elveszíteni, ettől féltem a legjobban – suttogja. Tisztában vagyok vele, Ryan mennyire fontos neki, együtt nőttek fel, és Ryan igen fontos szerepet töltött be Alana életében. 
– Tudom – mondom, őszintén sajnálva, amiért ez az egész így alakult. 

__________________________________________

Sziasztok Drágák! 

Először is bocsánatot kérek, amiért a múlt hétvégén nem tudtam hozni az új fejezetet, de úgy alakultak a dolgok, hogy kissé megcsúsztam. Most azonban – mint láthattátok – itt a 3. fejezet. Bennem vegyes érzelmek bújak meg a résszel kapcsolatban, egy része tetszik, egy része nem. 

Magam sem tudom, miért van ez, mindenesetre remélem, hogy velem ellentétben, Nektek az egész rész tetszett, és nem okoztam csalódást! Tudom, hogy ebben a részben Ashton szemszögéből kicsit kevesebbet írtam, mint eddig, de igyekszem ezt a következő részben bepótolni. 

Még egyszer; sajnálom, hogy egy hetet csúsztam, legközelebb igyekszem úgy intézni a dolgaimat, hogy ilyen ne fordulhasson elő ismételten. Nagyon köszönöm a 7 feliratkozást, a kommentet, illetve a pipákat! El sem tudjátok képzelni, mekkora öröm ez nekem! <3 

Á, és még valami.. Nem mostanában, de amint ennek a történetemnek a végére értem, szeretnék elkezdeni egy újabbat, amit szeretnék időben neki állni megtervezni és kialakítani. Éppen ezért, a jövő hét folyamán egyik nap – amikor lesz egy kis időm – kirakok majd egy szavazást, ahol feltüntetek pár olyan nevet, akik felmerültek bennem, mint esetleges jövőbeli férfi-karakterek. Kérlek Titeket, szavazzatok majd arra, akiről legszívesebben olvasnátok  történetet, ezzel megkönnyítve a munkámat, hogy a kedvetekre tegyek! 

Köszönöm a segítségeteket, további szép napot! 

Ölel, Lettischa