1. Már lassan tíz éve

Alana White

Az ágyamon fekszem, fejemet a könyökömmel támasztom meg, előttem az egyik kedvenc regényem hever, a tárva nyitva álló ablakon belibbenő nyári szellő kellemesen csiklandozza a bőrömet. Teljesen elmerülök a könyvben, bár nem először olvasom, minden alkalommal tud valami újdonságot nyújtani, valamit, ami elgondolkodtat. Csak haladok és haladok, az oldalak ütemesen fogynak, miközben szemem előtt minden ott lebeg, amit éppen elolvasok. Talán ez az oka annak, hogy kisiskolás korom óta szeretek olvasni. Mindent, amit elolvasok látok magam előtt, így nem csoda, hogy a kiolvasott könyveim száma szépen gyarapodik, ilyen szempontból nem lustálkodom.
Az ajtómon megejtett halk kopogás hallatán elszakítom tekintetemet a könyv soraitól, áldom az eget, amiért ezúttal nem zártam be az ajtót, így legalább nem kell felkelnem az ágyból. Két fiútestvérrel megáldva hamar rászoktam, hogy zárjam az ajtómat, függetlenül attól, hogy a szobában tartózkodom-e, vagy sem. Ezúttal azonban nem törődtem vele, mivel az egész napomat egyedül töltöttem itthon nem tartottam szükségesnek, hogy bezárkózzak. 

- Gyere! - kiáltok ki, könyvemet könnyed mozdulattal csukom be, miután beletettem a könyvjelzőmet. Pár másodperccel később ismerős arc tűnik fel az ajtóban, Anya mosolygós arccal lépi át a küszöböt, az ajtót résnyire nyitva hagyva maga után jön beljebb. 

- Hogyhogy ilyen korán? - érdeklődöm meglepetten afelől, mi az oka annak, amiért ma nem késő este jön haza a kórházból. Először szokatlan volt, hogy ilyen sokat dolgozik, de megértettük, miért teszi, és bár teljesen még nem barátkoztunk meg vele, igyekszünk. 

- Korábban végeztem, gondoltam haza jövök, hogy együtt tölthessük a délutánt, de látom egyedül vagy - válaszol, majd körbenéz a szobámba, mintha lenne rá egy minimális esély is, hogy a fiúkat itt rejtegetem valahol. 

- Igen. Adam az egyik osztálytársával ment el bringázni, Zack pedig a gimis barátaival van - osztom meg szülőmmel a mai napi programot, magamat kihagyva, hisz gondolom számára is teljesen egyértelmű, miből állt a napom. 

- Ha gondolod, elmehetnénk ruhákat venni az egyetemre. Londonban teljesen más az időjárás, mint itt. Nem igazán van olyan ruhád, amit esős időben is fel tudsz venni - vélekedik Anya, miközben gyorsan végigfuttatja szemét a szekrényem tartalmán. Ahogy kiejti a szavakat a száján jóleső libabőr fut végig rajtam, a puszta gondolától izgatott leszek, hogy alig egy hónap múlva elkezdhetem az egyetemet, s bár félek, félelmem sokkal inkább betudható jóleső, izgatott félelemnek, mintsem kellemetlen szorongásnak. 

- Ez jó ötlet - állapítom meg, könnyedén tornázom magam törökülésbe. Kissé hunyorítok, az éppen lemenő Nap sugarai elnyúlnak a bézs színű szőnyegen. 

- Rendben, akkor ezt valamelyik nap megejtjük - mosolyog rám, majd ellép a szekrénytől. - Lemegyek, összeütök valamit vacsorára - mondja, majd megvárja, míg reagálás kép bólintok egyet, és elhagyja a szobát. Egy pillanatra felmerül bennem, hogy esetleg lemegyek, és segítek neki, de szinte azonnal eszembe jut, hogy ő mindent egyedül szeret csinálni, arról nem is beszélve, hogy nem szívesen enged be bárki mást a konyhába, így ezt az ötletemet hamar selejtbe rakom.
Amíg várom, hogy a vacsora elkészüljön, tovább olvasom a könyvemet, izgatottan várom a történet tetőpontját, s bár pontosan tudom, mi lesz a történet vége, mindig meglepődök, mikor elolvasom. Idő közben a ház többi lakója is megérkezik, az öcsém egy barátjával robog végig a folyosón, hangosan beszélik ki az új videojátékot, amit az öcsém szülinapjára kapott, innen jövök rá, hogy ő is hazaért. A bátyám ennél bonyolultabb megoldást választ arra, hogy közölje velem; megérkezett. Mint mindig, most is bejön a szobába, hajamat összekócolva jegyzi meg újra és újra, hogy nem érti, hogy vagyok képes egy könyvet ennyiszer elolvasni, majd ismét összekócolja egyébként is kuszán álló tincseimet, és távozik. Gondolom nem kell részleteznem, hogy az öcsém technikája, szimpatikusabb.
Nem sokkal Zack látogatása után Anya szól, hogy kész a vacsora, így a könyvemet becsukva sétálok le az emeletről, egészen az étkezőig, ahol rajtam kívül már mindenki az asztalnál ül. A szokásos helyemre ülök le, mellettem még egy hely szabadon van, velem szemben a bátyám ül, mellette az öcsém. Az asztalfőre ezúttal sincs megterítve, lassan megszokjuk, hogy már csak négyen vagyunk, bár ez még mindnyájunknak elég idegen. 

- Ma telefonált Apátok - említi meg Anya a gondolataimban épp az imént emlegetett illetőt, mire mindhárman ránézünk. Ajkait összepréselve bök fel a villájára egy újabb falatot, teljesen egyértelmű, hogy húzni akarja az időt. 

- És? - kérdez rá végül a velem szemben ülő Zack, miközben szeme sarkából öcsénk felé pillant. Talán Adamnek a legrosszabb a helyzet, mindannyian máshogy dolgozzuk fel Apa döntését, és őszintén kijelenthetem, hogy Adam reakciója a legnyugodtabb, ugyanakkor a legrosszabb. Mióta Apa elköltözött nemigen beszél senkivel a családból, általában reggel elmegy az egyik barátjához, és csak este jön haza, ezzel kikerülve minden olyan alkalmat, amikor esetleg beszélgetnie kellene bármelyikünkkel. 

- Valamelyik nap beugrana, hogy megnézhessen benneteket - Anya szavait hallva rá pillantok, kissé hihetetlenül hangzik ez az egész. 

- Felőlem - von vállat Zack, majd újabb falatot vesz a szájába. 

- Én nem leszek itthon - szólal meg Adam, hangja unottan cseng. Anya, Zack és én összenézünk, egyikőnk sem lepődik meg Adam reakcióján, várható volt, hogy nem különösebben fogja érdekelni a dolog. 

- Még nem tudjuk pontosan, hogy melyik nap. Majd úgy intézzük, hogy itthon legyél - próbálkozik tovább Anya. Az öcsém felnéz, hatalmas barna szemeivel Anyát vizslatva rázza meg a fejét. 

- Nem leszek itthon - ismétli meg magát a család legfiatalabb tagja, majd reakcióra nem várva áll fel az asztaltól, tányérját magával víve sétál át a konyhába, faképnél hagyva minket. 

- Ne aggódj, majd beszélek vele - szólal meg Zack, majd miután megköszönte a vacsorát ő is feláll az asztaltól. Mi sem maradunk már sokáig Anyával, miután befejezzük bepakolunk a konyhába, én pedig felajánlom, hogy elmosogatok.  Körülbelül negyed órámba telik mindent elmosogatni és a helyére tenni, majd mikor már épp elhagynám a konyhát, rövidnadrágom zsebébe rejtett telefonom megrezzen. Könnyedén kapom elő a készüléket, a képernyőjén egy már sokszor látott név szerepel, alatta a szöveg, csupán pár rövidke szó, mégis elolvasva őket, ajkaim széles mosolyra görbülnek. 

Ashton Irwin

Ismerős környék, ismerős utca, ismerős házak, ismerős arcok. Jó újra itthon lenni, és bár remekül éreztem magam míg távol voltam, semmi nem hasonlítható ahhoz az érzéshez, mikor végre hazaérsz. A házból a garázsba nyíló ajtót könnyed mozdulattal nyitom ki, jó érzések kavarognak bennem, mikor becsukva magam mögött az ajtót, ismét egyedül lehetek az én saját kuckómban. Nem tudom pontosan, talán 7-8 éves lehettem, mikor Anyáék berendezték nekem a garázst, amolyan dühöngőnek, mondván inkább itt gyakoroljak a dobon is, és ide hozzam be a barátaimat, mintsem a házat szedjük darabokra. Azóta ez a hely számomra szent, és sérthetetlen, kevés embernek van bejárása ide, és mindig mosolyt varázsol az arcomra ha bele gondolok, hogy ez a garázs soha nem volt arra használva, amire egyébként szolgál. A polcokon érmek, díjak és olyan lemezek kaptak helyet, amiket már rongyosra hallgattam, mégsem vagyok hajlandó megválni tőlük. A sarokban egy barna kanapé pihen, vele szemben a dobfelszerelés. A kanapé látványa most kimondottan vonz, ám mielőtt akár csak elindulhatnék felé egy halk torokköszörülés üti meg a fülem, mosolyogva fordulok a hang irányába, pontosan tudom, kivel fogom szembetalálni magam. 

- Nocsak, haza találtál? - csipkelődik, arcán mégis ott pihen a szokásos mosoly, ami ugyanolyan kislányos, mint régen. Válaszon kezdek gondolkodni, ám mielőtt időt szánhatnék rá, karok tekerednek a nyakam köré, szoros ölelésben találom magam, amit egyértelműen viszonozok. Mikor a nálam jóval alacsonyabb lány eltávolodik szemeimet összeszűkítve mérem fel, majd hümmögök egyet, mielőtt szólásra nyitnám a számat. 
- Te összementél? - nézek végig rajta, mire automatikusan kapok egy ütést a vállamba. Nevetésem betölti a helyiséget, Alana vékony nevetése halkan cseng. 
Pár perccel később már a kanapén elterülve beszélgetünk, Alana lába az ölembe, ez a késő délután is pont olyan, mint az eddigiek. Furcsa, hogy már lassan tíz éve vagyunk legjobb barátok, sokkal kevesebbnek tűnt. Mintha napok alatt telt volna el ez a tíz év, mintha egy hete történt volna, hogy Alana mellé ültettek a menzán, mert nem viselkedtem. Emlékszem, akkor milyen gáznak éreztem, hogy egy nálam fiatalabb mellett kell ülnöm, aki nem mellesleg lány. Ma már azonban büszke vagyok rá, hogy a legjobb barátomnak mondhatom, minden közös pillanatunkra tisztán emlékszem, persze van amire egyéb okok miatt homályosabban. 
- Még nem is gratuláltam - terelem el az eddigi semmis témát, egy komolyabb felé. A velem szemben ülő lány arcára egy pillanat alatt értetlenség ül ki, én mégsem tudom letörölni a mosolyt az arcomról, hisz tényleg büszke vagyok rá. - Hallottam, hogy felvettek az egyetemre - válaszolok fel nem tett kérdésére, mire Alana arcára mosoly húzódik, mégsem tűnik olyan lelkesnek, mint amire számítottam.
- Honnan tudod? - kérdezi meglepetten. 
- Anyukád mesélte az enyémnek, szóval Anya ezzel fogadott, mikor hazaértem - válaszolok mosollyal az arcomon. 
- Igen, két napja jött meg a levél - válaszol halkan, szégyenlősen rántja meg a vállát, mintha ez olyan mindennapos dolog lenne.  Tisztában vagyok vele, hogy hetedikes kora óta ez az egyetem az álma, éppen ezért nem tudom hova tenni ezt a viselkedést. 
- Lemaradtam valamiről? Pár hónapja még izgatottan vártad a levelet a suliból - értetlenkedem, mire legjobb barátom száján sóhaj szökik ki.
- Most is izgatott vagyok. Jó lesz egy kicsit kiszakadni, de London nem itt van - válaszol kis hezitálás után. - Ráadásul most, hogy Anyáéknál áll a bál, nem akarom itt hagyni Adamet - vallja be végül a dolgok valódi okát. 
- Rosszul viseli? - érdeklődöm, tekintettel arra, hogy míg távol voltam, nemigen tudtunk beszélgetni Alanaval, így nyilván arról sem tudok sokat, hogy viselik a szüleik között lezajló dolgokat. 
- Nem mond semmit, nem beszél senkivel. Szóval, igen. Neki a legnehezebb. Ebben a korban lenne a legnagyobb szüksége Apára - hadarja, majd mondandója végén nagy levegőt vesz, valószínűleg ő is rájött, hogy hadar.
- És Ryan mit szólt az egyetemhez? - terelem el kissé a témát, na nem azért, mert nem szeretnék erről beszélni, egyszerűen úgy érzem, Alana majd mesél róla, ha úgy érzi. Az évek során sikerült kiismernem, pontosan tudom, milyen az, mikor Ő valamiről nem szeretne beszélni. Harapófogóval sem lehet kiszedni belőle, és úgy tűnik, ez a téma is ilyen. 
- Még.. Nem mondtam el neki - vigyorog idétlenül, mire szemöldököm az egekbe szalad. 
- Miért nem? - kérdésem egyértelmű, Alanat szemmel láthatóan nem lepi meg, a válasz szinte azonnal érkezik. 
- Hát, mert tudod mi a véleménye az egyetemről. Csak összevesznénk rajta, és én ezt akarom elkerülni - válaszol, mintha teljesen egyértelmű lenne az ok, amiért nem mondja el a barátjának, hogy nagyjából egy hónap múlva, több ezer kilométerre utazik, egyetemre. 
- Előbb, vagy utóbb el kell majd mondanod neki - tudatosítom benne azt, amit valószínűleg ő is próbál elfogadni, már mióta megkapta a levelet. Arckifejezéséről süt, mennyire nem tetszik neki, hogy igazam van, függetlenül attól, hogy azzal, amit az előbb elmondtam, ő is tisztában van. 
- Akkor, inkább majd utóbb. De most ne rólam beszéljünk - húzza széles mosolyra a száját - inkább mesélj, milyen volt a tábor - érdeklődik, kislányos mosolya az arcán pihen. 
- Jó! Rengeteg embert ismertem meg, bármikor vissza mennék - ujjongok, persze csak szolidan. Tényleg remekül éreztem magam, a honvágyam csak akkor mutatkozott meg, mikor egyre több ismerős dolgot pillantottam meg, akkor azonban kis híján elviselhetetlenné vált. 
- Na, azért okosan ezzel a visszamenetellel. Még csak most jöttél meg - jelenti ki Lana, mire elnevetem magam. - Ebben az elkövetkezendő egy hónapban, alig tudsz majd levakarni magadról - nevet halkan, fogait megvillogtatva. 
- Biztosíthatlak, hogy teszek róla, hogy ez az egy hónap, felejthetetlen legyen - teszek ígéretet, amit biztos vagyok benne, hogy meg is fogok tartani. 

___________________________________________

Sziasztok, Drága Idetévedők! 

Hatalmas örömet okozna, ha akadna olyan, aki eljut addig, hogy elolvassa ezt a pár sort, amit még ide biggyesztettem. Nem tudom szavakba foglalni, mennyire izgatott vagyok, hogy vajon szerény kis történetem első része hány embernek keltette fel az érdeklődését, hánynak nyerte el a tetszését. Biztos, hogy mindenki észrevette, hogy nincs prológus, rögtön az első résszel kezdtem. Nos, igen. Ez nem véletlen, úgy gondoltam, veszem a bátorságot, és rögtön belevágok a dolgok "közepébe", miközben reménykedem, hogy így is lesz olyan, akit majd kíváncsivá teszek. 

Nagyon izgatottan várom a reakciókat, bízom benne, hogy lesz olyan, aki leírja pár rövidke sorban a véleményét, hisz nagyon sokat számít, mit gondolnak mások. Örülnék hidegnek-melegnek, hisz a kritika építő jellegű, és nekem célom, hogy fejlődjek! Tudom, hogy ebből a fejezetből még nem sok minden derült ki, de szépen lassan mindenre fény derül majd! Úgy gondoltam, hogy a részek nagy részét két szemszögből fogom írni, hogy Ti is tudjátok, mi zajlik a két szereplőben.
Kellemes Ünnepeket Mindenkinek, és utólag is Boldog Karácsonyt! Használjátok ki a szünet hátralévő részét! :) 

Ölel, Lettischa