7. Korántsem biztos, hogy továbblépett

Alana White

Fejemet az ablaknak döntve bámulok ki az ablakon, a még mindig szemerkélő esőt bámulom, miközben újra és újra végiggondolok mindent, amit Ashton mondott. Sokáig beszélgettünk még, mielőtt végül rászántam magam arra, hogy hazajöjjek, bár el kell ismerni, hogy abban igen tisztességesen közrejátszott Ash unszolása is, miszerint nem kerülgethetem örökké anyáékat.
Az, hogy most nyugodtan ülhetek a szobámban annak köszönhető, hogy Zack elmondása szerint, anyát nem sokkal azután, hogy apa is elment behívták a kórházba. Így egészen addig, míg ő meg nem jön, még van időm emésztgetni a dolgokat. 

Fejemet felkapom, mikor halk kopogás üti meg a fülem, ajkaimat összepréselve pillantok ki az ablakon, ám mikor megpillantom az üres felhajtót szemöldökömet ráncolva sétálok az ajtóhoz. 

- Bejöhetek? - kérdezi bátyám az ajtófélfának dőlve, mikor rám néz a résnyire kinyitott ajtón keresztül. Némán bólintok, majd hogy bejöhessen elállok az ajtóból, s nagyobbra nyitom azt. Lassan sétálok vissza az ablakig, visszaülök oda, ahol eddig ültem, majd bátyámra nézek, aki türelmes mozdulatokkal tesz mindent. Becsukja maga mögött szobám ajtaját, majd az ágyam melletti íróasztalhoz sétál, és neki dől annak. 

- Ne nézz rám ilyen hatalmas szemekkel, nem akarlak megenni - mosolyogja el magát Zack pár percnyi néma csönd után, mikor már kezd kellemetlenné válni a szituáció. 

- Pedig talán megmentenél vele - sóhajtok, ölembe ejtett kezeimet tördelve. Nem nézek Zackre, anélkül is tudom, hogy csak áll és bambul maga elé, mert nem tudja mit is kellene mondania most. 

- Anya nem haragszik rád, Lana. Magára haragszik, amiért beleegyezett abba, hogy apa szóljon nekünk Emilieről. 

Kerek szemekkel hallgatom amit Zack mesél. A lelkiismeret furdalás hamar ismét maga alá temet, amiért ilyen gondolatokat vetettem el anya fejében, ám ahogy elér a tudatomig a nő neve, akivel apa él, minden más kiűzetik a fejemből, csak arra az egy névre tudok gondolni. 

Vajon hogy nézhet ki? Hasonlít anyára, vagy teljes ellentéte, hogy még véletlenül se jusson apa eszébe anya? 

- Hogy tudott apa ilyen hamar tovább lépni? - értetlenkedem, reakció nélkül hagyva azt, amit Zack az imént mondott. 

- Próbálkozik. Korántsem biztos, hogy továbblépett. Anyával élte le az életét, már gyerekkoruk óta ismerik egymást. Nem fog neki menni, hogy pár hónap alatt teljesen tovább lépjen. Sőt, talán soha nem fog neki menni. De próbálkozni fog, ahogy azt anya is teszi. Mindegyikünk máshogy dolgozza fel azt, ami történik. 

Könnyektől fátyolos szemmel bámulom kezeimet, feleslegesnek tartom, hogy visszafogjam őket, csak rosszabb lesz ha nem engedem ki magamból a bennem tomboló dolgokat. Mielőtt bármit mondhatnék, autó motor hangjára kapom fel a fejem, a torkomban nőtt gombóc kétszer akkorára nő, mikor megpillantom a fekete terepjárónkat felállni a felhajtóra. 
- Ismered anyát. Nem kell aggódnod - mondja Zack, majd az ajtóhoz sétálva elhagyja a szobát. Mély levegőt veszek, az ablakon keresztül figyelem, ahogy anya kiszáll az autóból és a bejárat felé indul. Hallom a bejárati ajtó csapódását, anya hangját, ahogy elkiáltja magát, hogy megjött.
Egy pillanatra minden olyannak tűnik, mint régen. Szemeimet lecsukom, magam előtt elképzelem, hogy telt egy hétköznapi esténk, mikor még egyben volt a család. Anya és apa általában együtt főzték meg a vacsorát, majd miután azt elfogyasztottuk közös filmnézés következett. Általában az választhatott filmet, aki anya és apa megítélése szerint a legtöbbet segített itthon. Mivel Zack az egyetem miatt nem sokszor volt itthon, én és Adam pedig nem gyakran vettük ki a részünket a házimunkából az esetek jelentős részében anyáék választottak filmet. Akkor még minden annyira más volt. Rendes, és teljes család voltunk. 
- Lana?! Bejöhetek? - zökkent ki a gondolatmenetemből anya hangja, ami mint mindig, most is kedvesen cseng az ajtón túlról. Nem szólalok meg, némán felállva az ablakpárkányról sétálok el az ajtóig, s nyitom ki azt. Anya arcára halvány mosoly kúszik, ajkait összepréselve pillant rajtam végig.
Tudom, hogy milyen. Gyerekesen viselkedtem, ő mégis magát okolja. 
- Sajnálom a ma délutánt - mondom halkan. Anya elmosolyodik, szó nélkül húz magához közelebb, hogy szoros ölelésébe vonhasson. 
- Én sajnálom kincsem - motyogja vállamba, kezével hátamat simogatja. Szemeimet összeszorítom, nincs szükség még több sírásra. 
- Gyerekesen viselkedtem. Máshogy kellett volna reagálnom, pontosan tudom - hadarom, mikor anya elszakadva tőlem beljebb jön a szobába. Az ajtót becsukja maga mögött, lófarokba kötött hajából kiszökött tincseit füle mögé tűri. 
- Drágám, teljesen érhető a viselkedésed. Engem is meglepett, amikor apád először mondta. De úgy gondoltam, hogy talán jobb, ha előbb tudtok róla - mondja anya az ágyamon ülve, kezemet szorosan az övéi közé fogva. 
- Jobb is. Csak tudod, mélyen legbelül én még reménykedtem benne, hogy ti ketten egyszer majd újra egymásra találtok - mondom halkan, könnyektől csillogó szemmel. - Hogy újra egy család leszünk - teszem hozzá. 
- Édesem, mi mindig egy család maradunk! Apádat és engem örök életre összeköt három csodálatos gyerek. És hidd el nekem, apádnak soha senki más nem lesz fontosabb nálatok! - mondja anya, egyik kezével államnál fogva emeli fel fejemet. - Apád próbál tovább lépni. Ahogyan én is. Ez a normális. Nekünk is rossz. Minden rá emlékeztet, és akárhányszor eszembe jut elgondolkodom azon, hogy vajon milyen lenne, ha még mindig velünk lenne. De erre már soha nem kapok választ, ahogyan valószínűleg arra sem, hogy hol rontottuk el - hadarja anya, arcán teljes beleéléssel. 
- De egy dolgot soha ne felejts el! Soha, semmi nem lesz fontosabb nálatok, és a ti boldogságotoknál! - mondja teljes határozottsággal.
A mécses itt törik el, már nem tudom tovább visszatartani a szememben összegyűlt könnyeket. Anyát megölelve kezdek sírni. 
- Szeretlek, anya - mondom, sírástól elcsukló hangon. 
- Én is szeretlek, drágám - mondja anya is, amitől arcomra a helyzettől függetlenül is mosoly kúszik. 

Az egyik kedvenc könyvemmel a kezemben fekszek az ágyamon, néha fel-fel kapva fejemet a szél süvítésére. Nem emlékszem, mikor volt utoljára, hogy ilyen ramaty lett volna az időjárás, ennek ellenére furcsa mód élvezem. Tetszik, ahogy az esőcseppek végigfolynak az üvegen, ahogy a szél belekap a fák hatalmas lombjába. 
Fejemet ijedten kapom fel, hunyorítva nézek az ablak felé, ahonnan a halk hang érkezett. A könyvet az ágyra dobom, mikor a hang megismétlődik, pulóveremet megigazítva futok az ablakhoz. Kinyitom azt, arcomat azonnal megcsapja a hűvös idő, s pár esőcsepp. 
- Na végre - kiált fel az ablakom alatt álló ismerős alak. Fején csukja van, de ennek ellenére is azonnal felismerem jellegzetes arcát. 
- Ashton? - nevetek fel ügyelve rá, hogy a többieket ne verjem fel, ha már alszanak. 
- Van még egy olyan bátor ember, aki merné még dobálni egy lány ablakát, azok után, hogy egyszer már betörte? - kérdezi, mintha erre a válasz egyértelmű lenne. Valójában az is, hiszen tényleg nem sok hasonlóan bátor fiú van. A vicces emlék hallatán elnevetem magam, tisztán él bennem az este, mikor nagyjából egy évvel ezelőtt Ashton ki akart hívni egy házibuliba. A szüleim már aludtak, ezért nem az ajtónál, hanem az ablakomnál próbálkozott. Azonban arra ő sem gondolt, hogy a kő túl nagy, és az ablak betörik, ahogy feldobja. A házban azonnal megszólalt a riasztó, és apa a baseball-ütőjével rohant ki az ajtón. Ma már persze jókat nevetünk ezen, de akkor este csak én és Ashton voltunk, akik szórakoztatónak találták. 
- Mit keresel itt? - kérdezem a párkánynak dőlve, miközben egyik kezemmel a másikat simogatom a hűvös idő miatt. 
- Otthon ültem, gondolkodtam, és rájöttem, hogy ki kell használnom azt az időt, amit még veled tudok lenni, mert pár hét és még nagyobb könyvmollyá válsz, mint amekkora eddig voltál - regéli teljes beleéléssel. A mondat végén elnevetem magam, fejemet megrázva nézek le az ablakom alatt álló fiúra. Szó nélkül lépek el az ablaktól és csukom be azt, kuncogok ahogy elképzelem Ash meglepett arcát, hogy csak úgy ott hagytam. Magamhoz veszem a telefonomat, és halkan elhagyom a szobát. 
- Ezért arra törekszel, hogy ezalatt a pár nap alatt teljesen megronts? - kérdezem, mikor kilépve az ajtón utána kocogok, és belé karolok. Arcán mosoly jelenik meg, bár meggyőződésem, hogy pontosan tudta, hogy utána fogok jönni. 
- Igen, és sikerülni is fog - válaszol mosolyogva. Felnevetek, majd kapucnimat a fejemre húzva óvom meg tincseimet a szemerkélő esőtől. 
- Azt azért elárulod, hogy hová megyünk? - kérdezem kíváncsian, miután ahelyett, hogy megálltunk volna Ashtonék házánál, egyenesen sétálunk tovább. 
- Még én sem tudom - válaszol vállát megvonva, őszintén. Elmosolyodom. Jobban végig gondolva nem sok olyan alkalomra emlékszem, mikor Ashton megtervezte volna a dolgait. Mindig hagyja, hogy a dolgok csak úgy maguktól alakuljanak. Többek között ez teszi őt számomra olyan különlegessé. 

Ashton Irwin

Lassú léptekkel sétálunk végig a hatalmas pocsolyáktól hemzsegő utakon, miközben nem törődve senkivel és semmivel hangosan nevetünk a régi sztorikon. Már igencsak belelógunk az éjszakába, talán már éjfél is elmúlt, de nem úgy vettem észre, hogy ez bármelyikünket is foglalkoztatná, akár minimálisan is. 

- A héten lesz a bankett is, nem? - kérdezem Lanat, mikor eszembe jut, hogy év közben mennyit mesélt arról, mennyire várja már. Az elmúlt napokban azonban még csak fel sem hozta, egy szó sem esett róla. 

- Ühüm - bólint ajkait összepréselve, miközben tornacipős lábait kezdi figyelni. 

- Várod már? - feszegetem tovább a témát. 

- Nem megyek el - érkezik a válasz, ami jobban ledöbbent, mint mostanában bármi. Hatalmasakat pillázva pillantok a mellettem sétáló lányra, míg ő értetlenül néz vissza rám. - Mi az? - kérdezi értetlenül, mikor már lassan egy perce állunk és nézünk egymásra tudatlanul. 

- Mi az, hogy nem mész el? - kérdezem már majdnem csak felháborodva. Teljesen elhűltem ettől, hogy pont ezt akarja kihagyni. 

- Úgy volt, hogy Ryannel megyek Ash. Nincs kedvem ott állni egyedül, és azt nézni, hogy ő mennyire jól érzi magát nélkülem - mondja Lana, anélkül, hogy akár egyszer is a szemembe nézne. Nagyot sóhajtok. Gondolhattam volna erre is, bár az igazat megvallva; Ryan most az utolsó, aki az eszemben volt. Ajkaimat összepréselem, amire most készülök, az talán a legnagyobb áldozat, amit eddigi életem során hozhatok. Világ életemben kerültem az ehhez hasonló eseményeket, még a saját bankettemen sem töltöttem többet tíz percnél, csupán megmutattam magam, hogy ne legyek udvariatlan, és már távoztam is. Azonban most, ahogy ránézek a mellettem hatalmas pulcsiban sétáló lányra, úgy gondolom, hogy megérdemli, hogy ezt az áldozatot meghozzam érte. 
- És ha elkísérlek? - teszem fel a kérdést, kíváncsian várva, hogy vajon mi lesz legjobb barátom reakciója. Lana hangosan felnevet, hatalmas mosollyal az arcán néz rám. 
- Ezt te sem gondoltad komolyan - közli nevetve, miközben óvatosan meglök a vállával. Egy-két másodpercig némán gondolkodok, hisz felmerül bennem, hogy igaza van, és önmagamat hazudtolnám meg azzal, ha elkísérném. De miután alaposan végiggondolom rájövök, hogy ez nem így van. 
- Komolyan mondtam - közlöm vele, mire szemöldökét összevonva fordul felém. 
- Hetekig könyörögtem, hogy a saját bankettedre menj el. Hiába. Ne mond nekem, hogy az enyémre pedig még önként fel is ajánlod, hogy elkísérsz - mondja, egy pillanatra sem szakítva el rólam a figyelmét. Mosolyognom kell azon, ahogy ott áll előttem.. Apró termetét lényegében combközépig takarja az egyik pulóverem, amit tavaly nyáron egy buli során csent el tőlem, s amit azóta sem kaptam tőle vissza. Haja laza hullámokban omlik a vállára, hatalmas barna szemei ezúttal meglepetten csillognak felém. 
- Ha ez kell ahhoz, hogy elmenj, akkor elmegyek veled - jelentem ki nagyjából fél perc elteltével, határozottan. Még magamat is meglepem ezzel a határozottsággal, nem gondoltam volna, hogy lesz olyan alkalom, mikor én önként felajánlom, hogy megjelenek egy banketten. - Tudom, hogy ez mennyire fontos neked - teszem hozzá, mikor értetlenséget vélek felfedezni a velem szemben álló lány arcán. Hatalmas szemeivel arcomat pásztázza, nagyokat pislog, mikor végül elfordul tőlem. 
- Szóval, mit mondasz? - kérdezem kíváncsian, miután rájövök, hogy Lana a jelek szerint nem kívánja közölni velem a véleményét. 
- Örülnék, ha te kísérnél el - mondja azonnal, széles mosollyal az arcán. Visszamosolygok rá, majd vállán átdobva a kezem húzom közelebb magamhoz, hogy megölelhessem.
- Ash! Haver, jól vagy? 
Nagyokat pislogva nézek rá Lukera, aki gitárjával a kezében néz rám szemöldökét ráncolva. Érzem magamon Mikey és Calum tekintetét is, de mással nem tudok foglalkozni, csak azzal a mérhetetlen fáradtsággal ami rám telepszik. 
- Persze, csak nem sokat aludtam éjjel - mondom, miközben ujjaimmal megdörzsölve orrnyergemet próbálom kicsit összeszedni magam. A sétánk Lanaval igencsak elhúzódott, bőven volt már fél három, mire hazakísértem, és én is hazajöttem. Bár egyáltalán nem bánom, hiszen nagyszerűen éreztem magam, az tény, hogy rám fért volna több alvás. 
- Mit csináltál éjszaka? - néz rám pimasz mosollyal Cal, miközben lehuppan a garázsban elhelyezett kanapéra. 
- Lanaval voltam - válaszolok automatikusan, anélkül, hogy belegondolnék, hogy ők ebből vajon mit vonnak le. Túl későn kapcsolok, egy pillanattal később már kérdő tekintetek vesznek körbe. 
- Mindent értek - mondja Mikey, amolyan "én megmondtam" arcot felöltve. Azonnal menteni akarom a helyzetet, de tudom, hogy csak akkor tudom ezt megtenni, ha elmondom nekik, hogy mit ajánlottam fel a lánynak. Teljesen biztos vagyok benne, hogy őket is legalább megfogja lepni, mint Lanat tegnap éjjel, de előttük semmiképp nem szeretnék titkolózni. 
- Felajánlottam neki, hogy elkísérem a bankettre - mondom némi habozás után, majd sorba végignézek mindegyik srácon. 
- A bankettre? - kérdez vissza Cal azonnal, szemöldökét erőteljesen az ég felé meregetve. 
- Igen, oda - mondom, miközben a dobverőket a földre gurítva a kanapéhoz sétálok, és elvetem magam rajta. 
- A saját banketteden sem voltál ott - jelenti ki Luke, mintha ez újdonság lenne bárki számára. Arcomat kezeim közé temetem, most szembesülök igazán azzal, mire vállalkoztam. Meglepő módon azonban mégsem érzem olyan vészesen magam, a tudat, hogy Lanaval megyek mindent más szemszögből láttat velem. 
- Tudom. De úgy volt, hogy ő Ryannel megy, és most, hogy ez már nem aktuális nem akar elmenni - mesélem el nekik a sztori lényegét, hogy ők is tisztán lássanak azt illetően, hogy miért teszem azt, amit. Na, nem mintha egy bankettra való elmenetel világmegváltó tett lenne, de egy magamfajtának lényegében azzal egyenlő. 
- És veled akkor elmegy? - kérdezi Mikey, meglepően komoly hangsúllyal. Talán tőle vártam volna, hogy a legviccesebbre fogja venni a figurát, pláne azok után, hogy a minap igen őszintén kifejtette, hogy mit gondol a fiú-lány barátságokról. 
- Igen, eddig úgy tűnik - válaszolok magam elé bámulva, a garázs résnyire felnyitott ajtaján beszökő napsugarakat figyelve. 
- Egyszerűen nem tudlak elképzelni öltönybe - mondja Cal, maga elé bambulva. Az igazság az, hogy én nem is szeretem magam elképzelni öltönybe, de ha ezzel örömet szerzek Lananak, akkor hajlandó vagyok aznap elővenni azt az öltönyt a szekrényből..